Szabad birtok

– Mikor tetszettek beadni az igényt?

– Három hete? Körülbelül három hete – mondja a lány. 

Az ügyintéző nagyokat sóhajt, újraindítja a számítógépet.

– Meg tudja mondani, hogy körülbelül meddig tart ez, csak, hogy tudja… hogy tudjuk – kérdi a fiú.

– Hát, nem is tudom. Minél több a rendelet, annál nagyobb a rendetlenség.

– Hogy mondja?

– Igen, megvan. Szabad felhasználású, egymillió forint.

– Igen. Az lesz az! – mondja a lány.

– Tudom, tudom. Egy perc az egész, átfuttatom a központon.

Újabb csend. Az ügyintéző feléjük fordul a székkel. Jelentőségteljesen nézi őket. Hol a fiút, hol a lányt.

– Maguk szerelmesek?

– Igen! – felel a lány, és belekarol a fiúba. – Igen.

– Hm! Szerintem nem volna szabad megengedi, hogy a szerelem lelkiállapotában bárki életre szóló döntést hozzon. De ez csak az én véleményem.

– Mi csak a lakásunkat szeretnénk felújítani, de azért köszönjük a tanácsot – mondja a fiú.

– Csak a lakást, hát persze. Van valami közös a szerelemben és a lakásban. A szerelmes ember szerelme tárgyának kizárólagos birtoklására törekszik, lelke fölött éppen olyan föltétlen hatalomra vágyik, mint a teste fölött, vagy mint egy lakás fölött. Né­­zem azonnal.

Az ügyintéző visszafordul a géphez, közben az orra alá motyogva folytatja.

– Nem az teszi a gazdagságodat, amit birtokolsz. Ha megvagy elégedve azzal, amid van, az a gazdagság.

– És ha az embernek nincs hol laknia? – kérdi a fiú.

– Én csupán arról beszélek, hogy az ember nem tulajdon. Az igazi kapcsolat két szabad ember társulásából keletkezik. A szerelmes ember viszont nem szabad. Ő a szerelem rabja.

– Honnan tudja, hogy mi szerelmesek vagyunk?

– Az imént mondta a kedvese. És mégis, ki más venne fel hitelt?

– Mondjuk, aki megszorul, és nem tud mást tenni – felel a fiú magából kikelve.

– És az baj? Ha megszorul?

– Miért, maga szerint jó?

– Természetesen jó. Még irigylem is magukat. Most lenne itt a perc! Valódi létezés csak a birtoklás teljes felszámolása után lehet. Ott kezdődik a valóság.

– És akkor? Menjünk, feküdjünk ki az utcára? Legyünk nincstelenek?

– Ne idegesítsd fel magad – nyugtatja a fiút a lány.

– Nem az a nincstelen, akinek csak kevese van, hanem aki többre vágyik – folytatja az ügyintéző.

– Akkor maga minek dolgozik itt?

– Jó kérdés.

– Na ugye! Én csak a szobámat akarom kifesteni. Ez olyan nagy baj?

– Várjon, hozom a szerződést.

Az ügyintéző elmegy a nyomtatóhoz. A fiú és a lány várakoznak. Idegesek, nem néznek egymásra. Az ügyintéző visszatér, leül a helyére és hátradől a széken. A plafont nézi.

– A birtoklás ősi ösztön. De vajon szeretetből fakad-e? S ha nem szeretetből fakad, akkor van-e jogunk bármit is követelni a másiktól? Betölthetjük-e egy hosszú életen át egy másik ember létének horizontját? Nemcsak társak vagyunk, hanem egy férfi és egy nő; saját életünk sokféle vetületével. Együtt élni csak belső szabadságban lehet.

– Ezt én is így gondolom – mondja a lány.

– Hál’ istennek!

– Mondja, uram! Mi történne… tegyük fel, ha nem festené ki a lakást… csak tegyük fel.

– Akkor nem lenne kifestve. Az ember ki szokta festeni a lakását.

– Az ember ki szokta festeni a lakását. Érdekes megközelítés… Ezeket olvassák el.

Eléjük tol két-két szerződést.

– Szerintem érdemes szemügyre venni mindazt, ami ebbe az őrültségbe sodorja az embert, ezt a sok felesleges dolgot, amit siratunk. Nincs kifestve a fal! Nem a kár kellemetlen, hanem a kárról alkotott elképzelés. De ha önmagadat birtoklod, semmit sem vesztettél el. Akkor mindegy, hogy milyen az a fal, nem?

A fiú csak most néz fel, a lány pedig elgondolkodva hallgatja az ügyintézőt.

– Mit mond?

– Igazából nem is birtoklás ez. Csak megőrzés. De ha képtelen vagy megszabadulni ezektől, akkor azok birtokolnak majd téged. Igen. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.

– Itt kell aláírni?

– Igen, és itt is.

– És akkor végeztünk?

– Csak a halott látja a háború végét.

– Micsoda? – kérdi a lány.

– Na jó! – ugrik fel a fiú és széttépi a szerződést. – Nekem ebből elegem van. Otthon találkozunk.

A lány ijedten néz a fiú után. Az ügyintéző feláll, utána kiált.

– De azt is tartsa szem előtt: nem elég meghalni, jókor kell meghalni! Körülbelül egy hónap az átfutási ideje a hitelkérelemnek!

Az ügyintéző visszaül a helyére és nézi a lányt.

– Öt perc múlva ebédszünetem lesz. Ha kilépek azon az ajtón, többé nem jövök vissza. Van kedve meginni velem egy teát?

– Természetesen – felel a lány.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!