Nem tudom, mi ütött belém, a napokban ismét végignéztem az interneten „Az akarat diadalát”. Mind a 104 percet.
Leni Riefenstahl híres propagandafilmjét a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 1934 évi nürnbergi kongresszusáról és a hozzá tartozó tömegrendezvényekről már láttam korábban is, azon a megrázó felismerésen rég túl vagyok, hogy a hitleri, pontosabban göbbelsi pártkongresszus- esztétika a másik totalitárius rendszert, saját ifjúságomat is áthatotta. Hanem ezúttal más is feltűnt.
Elsőként is az, hogy a kezdetekben valahol mindig ott rejtőzik a végkifejlet. Rögtön a film elején a kamera a levegőből fényképezve végigpásztázza a részt vevő ifjak mértani rendben sorakozó sátrait. A végeláthatatlan sátortábor meghökkentő módon a koncentrációs táborok 11 évvel később a világot megrázó képeire rímel.
Aztán maga az üzenet – az akarat mindent legyőz – már a formából, a rendezésből is szinte ordít – bár a Führer (egyébként Mussolinitől ellesett) mimikája mára kétségtelenül némileg amortizálódott. A tartalom azonban örökbecsű. Hitler azzal kezdi, hogy történjék bármi: mi kitartunk. (Érdekes felütés, amikor éppen győztünk és sikert sikerre halmozunk. De hát a harcnak soha sincs vége). Rögtön megadja a teljes és feltétlen azonosulás közös nevezőjét: „a világ összes némete számára mi leszünk a haza”. Aztán egyik alvezére, Dietrich jól kiosztja a hagyományos bajkeverőket: „mi csak egyet kérünk a külföldi sajtótól – írjon igazat Németországról!”
A nagy százezres szabadtéri parádék a Munkafront felvonulásával kezdődnek. Itt az erő kultusza összefonódik a munka kultuszával. Persze munka alatt közmunkát – ahogy Hitler fogalmaz: „értékteremtést” kell érteni. „Csak az nőhet bele a német közösségbe, aki belenő a munka közösségébe” – kiáltja oda a tiszta tekintetű, erőtől és tettvágytól duzzadó fiataloknak. Akiknek helyét a következő napon a még fiatalabbak, a fanatizált gyerekek, a Hitlerjugend veszi át. Nekik is ugyanazt mondja, mint majd az SAnak, a pártkatonáknak: a legfontosabb a hűség – ami feltétlen engedelmességet jelent. Hiszen gigászi a feladat: új országot kell teremteni és a múlt meghaladásához félre kell söpörni a kicsinyes formai akadályokat: „Nem az állam parancsol nekünk, hanem mi parancsolunk az államnak. Megteremtjük saját államunkat.”
Hitlernek, a náci mozgalomnak ugyanis vannak saját, megingathatatlan hittételei. Érdemes ezeket felidézni: „Amikor pártunkban még csak heten voltunk, akkor is egyértelmű volt két alapelv: világnézeti párt vagyunk és kompromisszumok nélkül az egész, az egyedüli hatalmat akarjuk.” Most, hogy ez meglett, Hitler bemutatja a nemzeti egység rendszerét: „A német nép boldog, hogy a megosztottság örök átkát végleg felváltotta a nyugodt közjó.” És hogy ezt a nemzet ellenségei ne tehessék tönkre – miheztartás végett – leszögezte: „A vezetést megtartjuk és nem adjuk le.” Persze ehhez folyamatos harcra van szükség: „Az élcsapat számára nem elég a hit – harcolnia is kell.” Hiszen csak a kemény harc az, ami igazán összeforrasztja a harcostársakat.
Göbbels ehhez még hozzátette – amit ebben a körben amúgy mindenki tudott –, hogy a nép szívét kell megnyerni. Vagyis az érzelmi azonosulás a cél, a rendíthetetlen hit megteremtéséhez nem muszáj érvekkel, gondolatokkal, rációval bajlódni. Mert igenis van generálrecept: a vezérkultusz. Ez a film végszava. Hess, a Führer helyettese kiáltja oda az őrjöngő tömegnek minden vezérelvű rendszer vaslogikáját: „A Párt – Hitler, Hitler pedig maga Németország”. Csak a vezér számít, minden rajta áll, vagy bukik. Az akarat diadalának rendszere, mint időközben megtudtuk: bukik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!