„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – írta Tolsztoj, és ebből indulhat ki a magyar kormány is. Egyformává gyúrna minden családot – férfi/nő-házasság/ három gyerek. Úgy lesznek boldogok.
Ehhez egyforma válaszokat kérnek. A korábbi hét nemzeti konzultáció is erről szólt. Ugye, nem akarod, hogy elvegyék a magyarok munkáját, hazáját… Most jön a következő, a családokról. Tippelek: Ugye, akarja, hogy az ezeréves nemzet ne sorvadjon el Európa közepén? Hogy legalább két gyerek szülessen minden családba? Családról pedig az alaptörvény negyedik módosítása óta akkor beszélhetünk, ha államilag rögzített az együttélés.
Csakhogy Tolsztoj ide vagy oda, nem lehet sematizálni a boldogságot. Az önimádó magyar állam viszont mindenről meg akarja mondani, hogy jó vagy rossz. Csak mondja, kit zavar?, gondolhatnánk, ha nem az ő kezében lenne már szinte minden pénz. És másnak is adna belőle, mint aki az akarata szerint él.
Az állam ebben a rendszerben olyan, mint házasodási ügyekben megbízott, általam megismert képviselői, az anyakönyvvezetők. Nem érdekelte őket a valóság. Egyikük egy baráti esküvőn azzal szembesült, hogy kérdésére, mely szerint kívánja-e itt megjelent X. Y. férjéül/feleségeként itt megjelent X. Y.-t, egyaránt nemmel feleltek. „Egybehangzó akaratnyilvánításuk alapján” házastársakká nyilvánította őket. Semmit nem vett észre a játékból. Kollégáját esküvőnkön megkértük, történjen bármi, ne mondjon szép versszakokat, amelyeket közösen ismételni kell. Nem telt el négy perc, és már ott tartottunk, hogy „mondják utánam e gyönyörű sorokat…”. Itt nem idézem, ott a néma röhögés…
Az alaptörvény szerint, akik ezt nem csinálják végig, nem nevezhetik magukat családnak. Így ha élettársak élnek együtt egy közös gyerekkel, az két család. Nem tét nélküli a sokszor groteszkbe hajló szertartásos küzdelem. A csok elnevezésében és szabályzatban például ott a család, ezzel együtt a házasság és a tízmilliós ajándékpénz lakásra. Rengeteg még a szerelem jogi formájához kapcsolódó előny, illetve hátrány.
Halottak napján viszont leegyszerűsödik a helyzet: egy családhoz tartoznak, akik ilyenkor ugyanahhoz a sírhoz mennek emlékezni. Ha rájuk mondta az áldást az anyakönyvvezető, ha nem, ha van gyerekük, ha nincs, ha a hagyományos vegyespárost játsszák, ha másmilyent. Amint elmúlik ez az ünnep, konzultációt kezdünk azzal az állami célkitűzéssel, hogy erős üzenetet küldjünk: „Európa megújulása elképzelhetetlen a családok megerősítése nélkül.”
Megint mi mondjuk meg Európának, hogy kell élni. Mert értékválságban szenved. Infantilizálódik. Megtagadja keresztény gyökereit. Honnan az önbizalom?
Az egymillió alkoholistánk és ijesztő egészségügyi adataink bizonyítják, hogy megtaláltuk a bölcsek kövét? Vagy csak folytatjuk? A németek, majd a szovjet birodalom mellett is megmondtuk a nyugati világnak, merre találja a megváltást. Harmadszorra belátják, hogy rossz az irány, amerre tartanak?
Ha viszont nem csak Európának akarunk üzenni, van miről gondolkodni. Mert egyfelől a nemzeti jövedelemhez képest már most is sok pénzt költ az állam családtámogatásra, európai dobogósok vagyunk. Másfelől nem kis részt a szociális kiadásokból elvett összegeket csatornázták át a családi támogatásokhoz. Ezekből viszont a középosztálytól lefelé szinte semmi sem jut. De ide, a létfenntartásért folyó meddő küzdelemre ítéltek közé sodródtak az egyedülálló szülők, úgy 350 ezer felnőtt és minimum ugyanennyi gyerek szakmai becslések szerint hatvan százaléka is.
Róluk valóban konzultálni kellene. De félő, nem erről, hanem arról fognak kérdezni, miként állítsuk meg a népfogyatkozást. Különös tekintettel arra – ez nem lesz így a konzultációs íven –, hogy ne a szegények, s e körben szinte hiánytalanul a cigányság, hanem a jómód sokasodjon.
Tesszük ezt annak ellenére, hogy van közeli jó, konzervatív példa is. Lengyelországban 35 ezer forintnyi złotyi jár minden gyerek után a kétés többgyerekes családokban, míg az első gyerek után csak a legszegényebb családok kapnak támogatást. Ennek összege erőteljesen nőtt a korábbiakhoz képest. Ezzel reményeik szerint néhány százalékosra lenyomják a gyermekszegénységet, pedig GDP-arányosan felét-kétharmadát költik családpolitikára, mint mi.
Azt javaslom ezért az államnak, ne a felnőttekkel konzultáljon, kérdezze inkább a gyerekeket. Aztán igyekezzék mindenben a kedvükre tenni. Nagyobb jót a családokkal nem tehet. És csodák csodája, majdan egyszer csak sokasodni fognak azok, aki úgy nőttek fel, hogy a már megszületett gyerekeknél nincs semmi fontosabb.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
