Amikor New Yorkba költöztem tíz éve, azt hiszem, fogalmam sem volt, hogy a rasszizmus beláthatatlan aknamezőjére tévedtem. Nem, biztosan nem sejtettem semmit. Első évemet egy több száz lakásos, hatalmas épületben töltöttem, ahol egy teljes évig, minden alkalommal, amikor elmentem hazulról, vagy amikor hazamentem, kora reggel vagy késő éjszaka, a kapuban mindig egy széles mosolyú és enyhén szervilis portás fogadott. Kizárólag fekete vagy latin portás, és kizárólag mindig ugyanazzal a kedves alárendeltséggel.
Az első alkalmaktól kezdve kellemetlenül éreztem magamat a szívélyes köszöntésektől, a sietős ajtónyitásoktól és a túlhangolt, vidám vicceskedésektől. A legrosszabb az volt, amikor végig kellett néznem, ahogy a kiszolgáláshoz szokott szomszédaim (egytől egyig fehérek) évődve vagy éppencsak a legnagyobb közönnyel vették igénybe a portáskar teljes körű szolgáltatását: autóból kipakolás, kutyasétáltatás, ételrendelés, díszkíséret a liftig, odavetett viccek, főleg, ha vendégekkel érkeztek a lakók. És mindig ugyanaz a leereszkedés, és mindig ugyanaz a vékonyan applikált törleszkedés a portások oldalán, ami alig leplezte a gazdagokkal szembeni megvetést.
Pontosan emlékszem, hogy azt próbáltam gondolni akkor, hogy a viszolygásom csak szorongás és valamiféle provincializmus, persze, valójában mélyen émelyített ez a furcsa játék. Aztán gyorsan elköltöztem és azóta legalább nem kell közelről néznem ezt a napi, édeskedő oda-vissza rasszizmust. És akkor még nem tudtam, hogy mindennek csak az elején vagyok.
A következő réteg az volt, amikor megtapasztaltam, hogy milyen mély és sötét az amerikai rasszizmus. Hogy nincs kegyelem, ez egy véres és teljesen jelenvaló háború. Mint minden gyűlöletjelenség, egy ponton túl megmagyarázhatatlan, teljesen atavisztikus, mélyen felkavaró és felháborító. És halálosan komoly. A lövöldöző rendőrök, a börtönökben agyonvert fekete és latin tinédzserek, az utcákon a legkisebb apróságért igazoltatott feketék és a parázsló gyűlölet mindkét oldalon. A feketék dühét pontosan ismerem: a kiszolgáltatottság és sarokbaszorítottság makacs és összetett ellenállássá merevedik. Gyanakvás és düh mindkét oldalon. A feketékét értem, a fehérekét megvetem. A gyenge iskolákba kényszerített, tömegesen elbutított kisebbség, a rosszul fizetett munkákra delegált milliók, a hamisan csengő politikai korrektséggel lefojtott indulatok súlyos jövőt sejtetnek. Sokszor, túl sokszor gondolok a cigányokkal való párhuzamra. A radikalizálódás elkerülhetetlenségére, és a domináló fehérek cinikusságára.
És ennek a kellős közepén itt állok egy rasszizmusában fuldokló társadalomban – fehérként.
Elég összetett mutatvány ez időnként. Mert nem préselhetem magam oda a metrón a fekete srác mellé, aki, amikor meglátja, hogy felszállok, én, a fehér ember szétterpeszti a lábát, hogy ne férjek oda mellé. Nem szoríthatok helyet magamnak és mondhatom el neki, hogy engem ne büntessen, mert nem én és nem az én őseim, és hogy én cigány vagyok… Hanem szépen magamra veszem a véres kezű ültetvényesek bűneit és tűrök. Nekem legalább annyira rossz, mint neki. Ott szenvedünk a metrón a megoldhatatlanság keresztútján. És tíz év után eljött a pillanat, miután egy fekete barátommal megnéztük a Hidden Figures című, kicsit mézes, de megrendítő filmet a NASA-nak dolgozó fekete matematikus nőkről.
Szóval ülünk a bárban, és az orrom előtt rengeteg gyümölcs előkészítve a koktélokhoz. Lazán elveszek egy epret, mire ő megmerevedik. Percek múlva mondja, amit mélyen magamban úgyis tudok: ő ilyesmit itt soha nem csinálna. Csinálhatná, de gyerekkorában mélyen belenevelték az óvatosságot. Résen kell lenni. Soha nem adhat felületet a fehérek dühének. Ott ülök az átkozott eper megmaradt levelével, legszívesebben kihánynám az egészet. Az egészet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
