Orsós László Jakab: A háború színháza

Nem hittem benne egyáltalán.
Amikor először beültem egy Theater of War előadásra csaknem egy évvel ezelőtt, biztos voltam benne, hogy egy jószándékú, érzelgős és alapvetően idegesítő dolgot fogok végigszenvedni.

A háború színháza egy viszonylag új kezdeményezés: egy klasszikafilológus, Bryan Doerries kezdett el újrafordítani klasszikus görög darabokat, aztán néhány színésszel részleteket olvastak fel belőle amerikai katonai támaszpontokon, majd a háromnegyed órás felolvasás után egy hosszú, jó esetben valódi beszélgetést kezdtek a katonákkal a darab jeleneteiről: háború, depresszió, áldozathozatal, barátság, árulás.

Az ötlet gyorsan elért New Yorkba, és egy éve ott ültem egy színház kisebb, négyszáz fős termében és hallgattam a Pheadra felolvasását, majd a nagyszámú közönség vallomásait a szülés utáni depresszióról, a magányról és a gyilkos szeretetről. Ültem és utáltam az egészet. Mesterkéltnek találtam, a nagy vallomások őszintétlennek és begyakoroltnak tűntek. Aztán megnéztem egy másik alkalommal, más közönséggel, nem színházban, hanem egy katonai kórházban, és most pedig együtt dolgozom ezzel a furcsa Bryan Doerriesszel.

Néhány hónapja ötszáz brooklyni tinédzser vitatkozott a fegyvertartásról és utcai erőszakról, miután meghallgatták Euripidésztől Az őrjöngő Héraklészt. Egy rapper, egy zseniális utcai rendőr és Paul Giamatti olvasta fel a vadul erőszakos jeleneteket magukból kivetkőzve, és alig fejezték be, a kölykök egymás szavába vágva magyarázták egymásnak és nekünk, hogy ha nincs szerencséjük és nem akad egyetlen felnőtt az életükben (és sokaknak nem akad), aki megérti (és szereti) őket, akkor elcsúsznak és észre sem veszik, máris bandataggá lettek, és onnan csak egy ugrás, hogy úgy lövöldözzenek egymásra, mintha ennél semmi sem lenne magától értetődőbb. Lőnek és félnek. Ezt is mondták. Állt a levegő.

Pár napja pedig egy rádió kamaratermében ülünk 150 háborús veteránnal és Francis McDormand a Fargóból és Reg E. Cathy a Wire-ből Szophoklész Aiaszát és Philoktétészét olvassa a háborúról, a félelemről, a hősök magányáról és halott barátokról. Nem túlzok: a veteránok bőgnek (és mi is). Egymásnak adják a mikrofont és két órán keresztül mesélik, milyen észvesztő emlék, hogy nem érzel semmit, amikor letépi egy akna mindkét lábad, hogy milyen egyedül vannak, amikor visszatérnek a civilek közé, hogy mennyire félnek az élettől, és mennyire nehéz elmondaniuk, amit láttak és átéltek. Egy feleség feláll, maga a megtestesült görög kórus: fekete ruha, hátrafésült haj, hatalmas, égő szemek. Nagyon fegyelmezett, lassan beszél, látszik, hogy minden szó előtt össze kell szedni az erejét. A férje agysérülést szenvedett, amikor felrobbantották a terepjáróját. Tizenkét éve történt, ő azóta az életét egy idegen, roncsolt testtel éli, aki nem tudja ellátni magát, és dührohamokat kap. Nem mondja, de mindenki arra gondol, hogy mi tartja életben ezt a nőt.

Én pedig, ahogy rendes, érzelmes emigránshoz illik, ott állok, és percenként eszembe jut, hogy Magyarországon mennyire jó lenne kipróbálni ezt a dolgot. Nem lehetne semmit megváltoztatni vele, de talán meg lehetne nyugtatni egy csomó embert. Remény nincs, az élet sötét, főleg, ha politikai terroristák uralják, de ha nem gyűlöljük egymást, akkor talán jobban elviselhető.
Lehetne cigányokkal beszélni arról, hogy milyen egy egész életet leélni páriaként, gyűlöletben.
Nőkkel arról, hogy mit gondolnak a hímsoviniszta magyar világról, vidékiekkel arról, hogy milyen sértő és ostoba tud lenni a városi gőg, aktivistákkal arról, hogy hogyan tudnak aludni ennyi politikai disznóságot közelről látva. Betegekkel a kórházakról, ápolókkal az orvosokról, orvosokkal az államtitkár uracsokról. 
Folytassam?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!