New York-i nagyítás - Alábbiak a választások előtti hat nap töredékes dokumentumai, saját és össznép pszichózisunkról New Yorkból, azon belül is Brooklynból.
November 3., csütörtök
Még hat nap. Alig lehet levegőt venni, akkora a feszültség. New York erőteljesen liberális, erős baloldali múlttal és érzékenységgel, de mindenki számára világos, hogy az ország nem csak New Yorkból, és nem csak a néhány progresszív városból áll. Los Angeles, San Francisco, Seattle és Chicago csak egy kis része ennek a hatalmas országnak, ráadásul hatalmi játszmák újabb fordulatai miatt a következő hat nap meghatározhatatlan eredményeket hozhat még. Hat nap van előttünk, és ez a hat nap nagy eséllyel sorsfordító lesz sokunk számára itt és a világban.
Visszafojtott lélegzettel, de azért élünk. Nem mintha percenként nem bonyolódnánk politikai vitákba vagy kapnánk magunkat azon, hogy munka közben, megbeszélések alatt felnyögünk: mikor lesz már vége!
Szóval csütörtök este: a Creative Time, a város legizgalmasabb produkciós cége nagy hírveréssel a választások előtt egy hónappal prezentálja Doomocracy címmel, a mexikói Pedro Reyes installáció-színházát.
Doomocracy – Átokrácia. A helyszín elképesztő, a Brooklyn Army Terminal: egy modernista, félig elhagyott betonrengeteg az óceán partján. Hiába van nagyon messze, tömegek özönlenek esténként borzongani ebbe a politikai elvarázsolt kastélyba, ahol kis csapatokba terelnek bennünket végig a különböző jeleneteken, ahol színészek játsszák el a feje tetejére állt közéletet. Választóiroda, majd mellette közvetlenül papírdaráló kisüzem, ahol olvasatlanul semmisítik meg szavazatainkat – így indul a dolog, de sajnos ez a legjobb része is a projektnek. A hatalmas hírverés ellenére gyenge közepes performance az egész. Mindenesetre elég hátborzongató a hangulat: a sötét óceán, a betondzsungel, a művészet általi üdvözülésre sóvárgó tömeg. És persze az egész mögött a véres realitás: még hat nap. Taxival iszkolunk vissza a városba.
November 4., péntek
A választások után egy héttel a New Yorkban rocksztár minőségben ünnepelt szlovén filozófus, Slavoj Žižek új, menekültekkel foglalkozó könyvének vitáját szervezem a szerző felolvasásával és az azt követő vitával. Délben kapom a hírt, hogy Žižek délelőtt nyilatkozott arról, hogy a választásokon Trumpot támogatja. Késő délutánra az internet felrobban: blogok, tweetek, Facebook-bejegyzések özönlenek mindenhonnan – és kora estére háromszoros túlkereslet van a jegyekre. Este hosszú telefon a Žižeket interjúvoló íróval, ami mindkettőnk megkönnyebbülésére röhögésbe fajul, ahogy elképzeljük a különféle eshetőségeket az est kimeneteléről.
Lefekvés előtt kapok egy e-mailt egy barátomtól, aki mondja, hogy Philadelphiában tömegközlekedési sztrájk van és marad is a választásokig, ami rengeteg embernek teszi lehetetlenné a szavazóhelyiségekbe való eljutást. A demokrata többségű város potenciálisan tetemes szavazat mennyiséget hozhatna Clintonnak. Feltéve, ha az emberek eljutnak az urnákig. Pár óra alatt hatalmas mozgalom szerveződik: a közeli városokból, főleg New Yorkból emberek ezrei iratkoznak fel különbőzű listákra, hogy a választás napján, november 8-án, saját vagy bérelt autókkal menjenek Philadelphiába, hogy ott egész nap szállítsák a választókat a választóhelyiségekbe és vissza otthonaikba.
November 5., szombat
Tornaterem, szauna. Az általában csendbe burkolózó gőzfürdőre nem lehet ráismerni: mindenki egyszerre beszél, eddig csak egymásnak bólintó félismerősök részletes és szenvedélyes elemzésekbe bonyolódnak. Nem New Yorkban lennénk, ha nem mindenki Clinton-párti lenne, de az izgalom és a bizonytalanság mindent elural most. Tele van a gőz és fél óra alatt mindent megtudunk egymásról, pedig évekig csak bólintással üdvözöltük egymást.
Este színház: a belga Ivo van Hove holland társulattal előadott bravúrdarabja: Kings of War.
Shakespeare királydrámáinak nagyon okosan összevágott verziója a hatalomról, a politikai áskálódásról, intrikákról és kegyetlenségekről. Négy és fél órás a darab, kétezer ember nézi visszafojtott lélegzettel tulajdonképpen azt, amiben mi magunk is éppen benne vagyunk. A végén dermedt közönség, taps és ijedelem.
Fél órával később a közönség ellepi a környező bárokat és éttermeket. Iszik mindenki: felejt és felkészül az ütközetre. Még három nap.
November 6., vasárnap
New York maraton. Ragyog a nap, csodálatos ősz van. Több mint 50 ezren futnak, és csaknem 250 ezer ember szurkol az utak mellett. 15 ezren jöttek külföldről, 132 országból, hogy lefussák New York összes kerületén átvezető marathont. Kávét iszunk a barátaimmal reggel, majd odabiciklizünk az egyik legforgalmasabb csomóponthoz, amin keresztülvezet a verseny. Elképesztő hangulat. Zene, tapsoló tömeg, a futók ellepik a négysávos utat. A legjobb, amikor egy futó elfut az őt ünneplő barátai vagy családja előtt: üdvrivalgás, sikítozás, a futó egy pillanatra kiáll a versenyből, csókok, ölelgetés és körülöttük mindenki tapsol. Állok ott az üdvrivalgásban, a lüktető zenében, a napban, tőlem karnyújtásnyira fut el a fél világ jelmezekben, tolókocsikban, mankókkal, félmeztelenül és nem lehet nem megérezni a megátalkodott, gyerekes igyekvést a boldogságra. Két nap van még hátra.
Az egész mostani maraton politikai demonstrációvá válik. Valami giccses üzenetté, az ellenségeskedéssel és hatalmi arroganciával szemben, meg mindenféle hülye kirekesztéssel és manipulációval szemben. Állok ott a napban, régi, narancssárga biciklimre támaszkodva, és ha nem írnám ezt a szöveget, akkor bizony elbőgném magam.
November 7., hétfő
Semmi. Már nem lehet semmiről beszélni.
A munkahelyi értekezlet idétlenkedésbe fullad. Ma is csodálatos napsütés van, kellemes, langyos idő. Holnap mit csinálsz? Hol várod az eredményeket? Jöhetek? Jössz? Hánykor? Mikor szavazol? Találkozunk utána? Hol? A fél város le lesz zárva. A rádió megállás nélkül sorolja, hogy hova nem lehet majd behajtani egy napig, hol nem lehet megállni, mikor lesz milyen tűzijáték, mi marad el. Nem lesz iskola, bezár a Broadway.
A keddi megbeszéléseimet áttesszük szerdára, csak egy nyomdai tesztre megyek délután. Kora este bejelentik, hogy végetért a philadelphiai sztrájk. Ahogy ezt írom Clinton és Trump utolsó beszédeiket mondja. Este 11 van. Még 24 óra.
November 8., kedd
A legszebb őszi napok egyike. Napsütés, színes levelek, langyos meleg. Kora reggel van, az utcák tele emberekkel, és aki már szavazott, büszkén viseli a ruháján vagy akár a homlokán a nagy „Szavaztam” matricát. Van olyan pékség és kávézó, ahol ingyen kávét adnak mindenkinek, aki szavazott. Tömegek várakoznak sorokban a szavazóhelyiségek előtt.
Mindenki türelmes és kedves. Az egész nap ünnepélyes és várakozással teli.
Este elmegyek a barátaimhoz, hogy együtt nézzük a bejövő eredményeket, de éjfél körül, a végeredmény előtt már otthon vagyok, mert nem bírunk egymás előtt kínlódni. Nagyon nehéz elaludni.
November 9., szerda
És nagyon nehéz felkelni. A legsúlyosabb szerelmi csalódások reggeljeihez hasonlít ez az egész. Sötétség, céltalanság és magány.
Eldöntöm, hogy mindent úgy csinálok, ahogy normális esetben csinálnám: felöltözök, elmegyek a tornateremben, megpróbálunk beszélgetni az öltözőben, de mindenki zavarban van a saját túlburjánzó érzelmeitől.
Az első megbeszélésemen, késő reggel törik szét minden. A tárgyalópartnerem egy ötlet elmagyarázása közben elsírja magát.
És innen szétesik a nap: csapatokban tárgyalják az emberek az eredményeket, tapintható a kétségbeesés és a szomorúság. Lemegyek az utcára: a város teljes gyászban van. És a fájdalom nem enyhül egész nap.
Minden sokkal komolyabb és kibírhatatlanabb, mint gondoltam.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
