New York-i Nagyítás: Cintányéros, bolond világ - Orsós László Jakab írása.

 
Fotó: Sandy Huffaker, Reuters

New Yorkban egy évben egyszer áll meg az élet, hálaadás napján, november végén, amikor csak néhány mozi és kínai étterem van nyitva. Persze már éjfélre elmúlik a szent csend, amikor emberek ezrei törve-zúzva próbálnak bejutni a nagy áruházak éjjel induló leárazásaira. Ez a furcsa thanksgivingi csend ereszkedett a városra az elmúlt hétfőn este 9 óra, Clinton és Trump első élő televíziós közvetítése előtt. Már délután semmi másról nem volt szó, csak a jelöltekről, az esélyekről, a hatalmas tétről, na és arról, hogy ki hol nézi a vitát.

Vitanéző partik szerveződtek, bárok hirdettek speciális italokat, kora este megszűnt a máskor megállíthatatlannak tűnő e-mail áradat, és a szeptemberi kánikula is egy csapásra szeles ősszé változott. Drámai este ereszkedett New Yorkra. Mielőtt megérkeztem volna a barátaimhoz, nyolckor találkoztam egy ismerősömmel egy közeli bárban, ahol olyan volt a hangulat, mint egy szavazóhelyiségben: feszült sustorgás, a mixer az ideiglenesen beállított tv hangjával bíbelődik, ideges vendégek, súlyos italok.

Tényleg nem lehet eltúlozni a tétet. Sok, nagyon sok fog múlni ezen a választáson, és természetesen nem csak Amerikában. Mire megérkezem a barátaimhoz, a méretes loftot stúdiómozivá alakították, székek, kanapék, sorban, egymás mögé állítva, sajt, gyümölcs, italok előkészítve. Sokan vagyunk a világ minden tájáról és kínosan figyelünk arra, hogy csak jelentéktelen ügyekről beszéljünk.

Kilenc óra előtt néhány perccel már mindenki tudja, ki hol volt az elmúlt hónapokban, mit evett a hétvégén és hol, valamint, hogy melyik a legjobb kutyaiskola a városban. Aztán leülünk és már senki nem tudja palástolni az izgalmát.

Mély csendbe burkolódzunk, amikor a csatorna beadja a vita helyszínét, ahol szintén halotti csend van. Olyan, mintha az életünk múlna itt most ezen a vitán. Pedig nem. Vagyis igen: egy új, agresszív, manipulatív és mélyen ostoba politikai nyelvet tanulunk most éppen és attól rettegünk, hogy vajon ez lesz-e a jövőnk.

Nagy megkönnyebbülés, amikor végre színpadra lépnek a jelöltek: Clinton meglepően friss, talpig vörösben, Trump magabiztosan, furcsán csücsörítve. A kilencven percet nagyjából úgy nézzük végig ismerősök-ismeretlenek, mintha krimit néznénk. Hillary Clintonnal nem könnyű azonosulni, de lehengerlő formában van. Elegáns, szellemes és kemény, Trump viszont felkavaró. Az első tizenöt percet leszámítva kizárólag ostobaságokat mond, ráadásul olyan stílusban, olyan gesztusokkal és grimaszokkal, mintha egy rossz színész játszana el egy nagyon buta, de felfuvalkodott, kibírhatatlanul régimódi, ásatag politikust.

Nyolcvannégymillióan nézzük, ahogy hülyét csinál magából Trump, Clinton pedig szellemesen és többnyire meggyőzően érvel. Persze, tudjuk, hogy ebben az új politikai érában semmi nem lehet elég rossz. Amikor mi röhögünk, akkor milliók éljeneznek. De amikor a vita elér a csúcspontjára, amikor is Trump magából kikelve, ördögi grimaszokkal bizonygatja, hogy őt az emberek a modoráért szeretik és választják Clinton ellenében, akkor mindenki ereiben megfagy a vér. Ebben a pillanatban válik ez az egész cirkusz igazán félelmetessé. Ebben a pillanatban tárgyiasul, hogy mostantól már nem az az igaz, ami világosan látszik vagy ami tényekkel alátámasztható, hanem az, amit a legnagyobb erővel vagy a legagresszívabban sulykolnak.

Félelmetes, ahogy ez a ripacs ágál és kiabálja a begyakorlott paneljait, de leginkább a neki drukkoló tömegek a félelmetesek. Lefagyva nézzük ezt a furcsa szerzetet, és ekkor szólal meg valaki a társaságban. Hangjában részvét és hitetlenkedés: „A magyar miniszterelnök volt az első a külföldi kormányok között, aki támogatásáról biztosította ezt a lényt.” Nem nekem szól a mondat, de azért hangzik el, mert én ott vagyok. A mondat összekapcsolja minden szorongásomat: azt, ami hazaköt mindazzal, amit itt élek át az elmúlt hónapokban. Az állítás két pontja között pedig ott van egy félvilágnyi csaholó, elkeseredett és kontrollt vesztett ember. Azt szoktam mondani, hogy emigrációban minden rossz a többszörösére erősödik: kevés elveszettebb állapotra emlékszem, mint ez. A hazám és az új otthonom egyszerre árult el. Nemcsak engem, hanem mindenki mást is, aki egy rosszból menekül egy másik rosszba. Hazardírozó őrültek kezei közé kerültünk mindannyian.

A vitának vége, megkönnyebbültünk, hogy Clinton milyen jól navigálta az elviselhetetlenül lehetetlen helyzetet, de valami jeges félelem nem enged bennünket hazamenni. Ülünk, beszélünk, iszunk bort, és csendben, magunkban elismételjük egymás neveit.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!