Van egy kiállítás New Yorkban, ami több szempontból is érdekes. Egyrészt a galéria Harlemben van. Ott, ahol kortárs galériák nem nagyon vannak. A bátor és úttörő Elizabeth Dee Galéria elköltözött a túlzsúfolt Chelsea-ből, ahol lassan már minden kiállítás úgy néz ki, mint mindegyik másik, de minden kiállítást nézegető érdeklődő is. Mindenki ugyanolyan szenvtelen és mélán fennhéjázó, amilyen érdektelen és nagyratörő majdnem minden kiállítás.
Szóval Elizabeth Dee elmenekült Harlembe, közel a történelmi Apollo Színházhoz, oda, ahol amint kicsit jobb idő van, kiköltözik mindenki az utcára: bárok, utcai árusok, zenészek, szegények és gazdagok.
Nos, itt Harlemben nyílt meg az utóbbi idők legfigyelemreméltóbb magyar művészeti projektje. A ’60–’70-es évek avantgárd művészetének meglehetősen átfogó kiállítása. Elég pikáns dolog átvágni Harlemen, közben megállni a legendás Red Rooster bárban egy italra, barátkozni a helyiekkel, majd besétálni egy kétemeletes galériába, és belebotlani egy méretes Keserű Ilona-textilmunkába.
Nem mondom, hogy nem dobban meg a kérges emigránsszív.
És nemcsak a puszta ténytől dobog hevesebben az ember szíve, hogy zsigerien ismerős világba sétál bele a zsigerien ismeretlen világból, nemcsak attól, hogy Bak Imre, Jovánovics György, Hajas Tibor, Nádler István és Vető János munkáit látja, hanem attól is támad a hirtelen izgalom, hogy végre valaki megértette, magyar művészetet külföldön, és főként az elkényeztetett és művészettel elárasztott New Yorkban csak úgy lehet hatékonyan bemutatni, ha elkezdünk módszeresen felépíteni egy történetet.
Elizabeth Dee és Szántó András, a debütáló kurátor arra jött rá, hogy nem vezet sehova, ha bezárkózunk a saját történetünkbe, és úgy mutatunk meg mindenféle műfajokban jobbnál jobb vagy kevésbé jobb művészeket, mintha az egész világnak azonnal tudnia kéne a hátteret, az okokat, a kulturális, politikai és szociális rendszert a művek mögött. Általában türelmetlenek vagyunk és azonnali világsikert remélünk a legkisebb lépésektől is.
Pedig ha ritmust tudnánk váltani, biztosan jobb lenne az eredmény. Ha pontosan és értelmesen tervezett stratégia alapján kezdenénk megmutatni a világnak az egyébként tényleg nagyon meggyőző munkákat, akkor még talán nyomokat is tudnánk hagyni. Ha rendesen felépített sajtóval, interjúkkal, egy világosan elmagyarázott történettel készítenénk fel az adott ország közönségét, akkor talán nem múlna el nyomtalanul annyi erőfeszítés.
De hát, mondhatnánk, ez teljesen érdektelen mára.
Háborús viszonyok között az is meglepő luxus, hogy ha egyáltalán valami történik a politikai uszításon kívül. Örüljünk itt, Harlem közepén, hogy van egy vagány galériatulajdonos.
Na de talán nem is ez a legfontosabb tapasztalat ebben a ritkamadár-kiállításban. Ha nem is mostanában, de pár száz év múlva az utánunk jövő embermutáns rokonaink egyszer csak rájönnek, ki is volt Jovánovics György és Ladik Katalin. Ez meg fog történni.
Ami sokkal keserűbb tapasztalat ott állva a harlemi galériában, a ’70-es évek elszánt és okos munkái között, hogy világossá válik, a populista és jéghidegen kitervelt politikai narratíva milyen fojtottságot bocsátott Magyarországra.
Ez a fajta lendület, ami a legendásan sötét szocializmus alatt természetes volt az érdemi művészetben, mára lehetetlennek tűnik. A politika antiintellektualizmusa és súlyos butasága butaságot szült. A politikai nómenklatúra ma Hajas Tibort röhögve elmegyógyintézetbe utalná vagy legalábbis ráküldené az adóhatóságot.
Amennyire jó látni ezt a kiállítást itt, és amennyire jó mutogatni az itteni barátainknak, annyira kétségbeejtő is. Mivé lesznek a kortársaink? Hol lehet most kísérletezni, röhögni, hol lehet a művészeti sajtóban megmérettetni? Miután elvisznek mindent a politikusok, és elköltöznek tengerparti villáikba, biztosak akarnak lenni abban, hogy semmi nem marad a fejekben. A saját ostobaságukhoz rángatják hozzá ezt a szerencsétlen országot. Egyre bizonytalanabb, hogy meg tudjuk-e úszni ezt az egészet.
Harlemből, a magyar avantgárd kiállításról nem tűnik túlságosan biztatónak a képlet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!