Szombat esti mészárlás néven vonult be az amerikai politikatörténetbe 1973. október 20-a, amikor a Watergate-botrányban mind jobban vergődő Nixon elnök kirúgta az ő ügyeit nyomozó „különleges ügyészt”, státusát is megszüntetve, és a lakosság ezt elemi erejű felháborodással fogadta, táviratok százezreivel árasztva el órák alatt a Fehér Házat.
Ma már közhely, hogy a bűnnél (az ellenpártnak a Watergate nevű épületben lévő irodája illegális lehallgatásánál) is végzetesebbé vált a próbálkozás elrejteni az elnökhöz vezető szálakat. A politikai vétkeknél rendszerint nagyobb hiba az eltussolási kísérlet. Hiszen a kormány által irányított nyomozás tudatos balkezessége legalább annyi muníciót adott a médiának és politikai ellenfeleknek, mint maga az eredeti ügy: a jogrend első számú őre nem vezetheti félre az igazságszolgáltatást. S minél tovább húzódott a botrány, annál jobban lejáratódott – és ami még rosszabb: nevetségessé vált – Nixon, akit pedig nem sokkal előbb óriási fölénnyel választottak újra. S kezdtek mind többen megbarátkozni az addig elképzelhetetlen gondolattal: először az amerikai történelemben, egy elnöknek le kell mondania.
Amikor egy publicista 1973 májusában leírta, hogy akár alkotmányos felelősségre vonásra is sor kerülhet, fantasztának tartották (ez is csak egyszer fordult elő, s kudarcot vallott Lincoln utódjával szemben). A szombat esti mészárlás után viszont már elkerülhetetlennek. De Nixon kormánypártjában kitartottak elnökük mellett, csak elvétve akadt republikánus közíró, pláne politikus, aki távozását sürgette. Viszont, ahogy kerültek elő újabb kínos tények, terjedni kezdett a konzervatív körökben, hogy talán mégis jobb az alkotmányos eljárás, majd az elnök abban tisztázza magát (később Clinton ellen sem jött össze a szenátusban a leváltó többség). S midőn 1974. július utóján a főbíróság kötelezte a Fehér Házat a magnószalagok bűnjelként való kiadására (az elnök nem király, hanem polgár), átszakadt a gát. A vádemelésre jogosult képviselőházban a republikánusok politikailag tanácsosabbnak tartották megszavazni az eljárást, mire három idős szenátoruk átadta a selyemzsinórt Nixonnak. Ki – tisztában lévén a terhelő hangszalagok tartalmával – tudta, hogy a vádemelő képviselőházi szavazás után már hiába is mondana le, mert utóda sem adhatna neki elnöki kegyelmet, amit időzített távozásával Fordtól aztán meg is kapott. Kit egyébként új elnökként a – Watergate-botrány feltárásában kulcsszerepet játszó – Washington Post ilyen című vezércikkel köszöntött: „Nem egy Einstein”. De ő legalább tiszta volt – egészen a kegyelemnyújtásig. Amint nem eszéért emlékezetes a Watergate-betörésre először reagáló elnöki szóvivő sem, aki ha nem is bulvárkacsának minősítette, ám nem óhajtott kommentálni „egy harmadrangú betörést”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
