Nyugdíjdilemmák Európában

Tudjuk azt is: ilyen körülmények között kell elérnünk, hogy a nyugdíjrendszerek megfelelő ellátást és megfelelő életszínvonalat biztosítsanak, továbbá fenntarthatóak és biztonságosak maradjanak. Az elmúlt évtizedben az Európai Unió majd minden tagországa így vagy úgy, de módosította a nyugdíjkorhatárt, új szabályokat vezetett be, újszerű megoldásokkal állt elő. Különféle döntések születtek a gazdasági és pénzügyi válság okozta lépéskényszerben – néha nagy sietségben. Most viszont, hogy a válság nyomása enyhült, és valójában nincs ok a kapkodásra, itt az alkalom az átfogó elemzésre. Le kell levonnunk a tagországok előtt álló kihívásokból fakadó következtetéseket, és higgadt fejjel megoldást kell keresnünk azokra a gondokra, amelyek minden tagországot érintenek: a baby-boom generáció (Magyarországon a „Ratkó-gyerekek”) nyugdíjba vonulására és a pénzügyi és gazdasági válság hatásaira. Az Európában eddig működött nyugdíjrendszerek alapvetően sikeresnek minősíthetők a tekintetben, hogy az idős kor és a szegénység ma már nem szinonimái egymásnak, és ennek így is kell maradnia – ezért szükséges az alkalmazkodás az új viszonyokhoz. A reform azonban nem egyszerű dolog. Az elmúlt hónapokban láthattuk: a nyugdíjreform erős érzelmeket és társadalmi ellenállást válthat ki – vagy éppen ellenkezőleg, egy-egy kezdeményezés visszhang nélkül maradhat, annak ellenére, hogy jelentősége alapvető. Mindezek a tapasztalatok aláhúzzák a szociális párbeszéd szükségességét, azt a normát, miszerint a szociális partnerekkel, az érintett társadalmi csoportokkal folytatott egyeztetés elengedhetetlen feltétele egy sikeres modellváltásnak. A sikeres reform az alapelvek tisztázásánál kezdődik. A nyugdíjrendszereknek egyszerre kell fenntarthatóaknak lenniük és megfelelő színvonalú nyugdíjakat biztosítaniuk. Ám miközben azt viszonylag jól le tudjuk írni, mit jelent a fenntarthatóság: a finanszírozhatóságot, az államháztartás egyensúlyának megőrzését, addig a megfelelő nyugdíjszint meghatározása már keményebb dió. A megfelelő nyugdíjszint a közepes jövedelmű emberek esetében azt jelenti, hogy a nyugdíj megfelelő a korábbi munkajövedelemhez képest, a kis keresetűek esetében pedig azt, hogy biztosítja a szegénység elkerülését. De vajon milyen szintű jövedelempótlást célzunk meg? És hol legyen a hangsúly az állami ellátásban a szegénység elkerülése – a nyugdíjminimum – és a korábbi jövedelem visszapótlása között? Nem nagy segítség a nyugdíjasok számára, ha úgy ígérünk megfelelő szintű nyugdíjakat és juttatásokat, hogy közben nem biztosítjuk ezek pénzügyi fenntarthatóságát. Másrészről az elégtelen nyugdíjak és juttatások társadalmi és politikai szempontból nem lesznek fenntarthatóak. A megfelelő nyugdíjszínvonal és a fenntarthatóság tehát ugyanannak az éremnek a két oldala. A politikai döntéshozók előtt álló kihívás az, hogy megfelelő egyensúlyt találjanak e két alapvető szempont között a nyugdíjak biztosítása során. A fentiekből következik, hogy a nyugdíjrendszernek megfelelő egyensúlyt kell találnia a munkával töltött élet és a nyugdíjasévek között. Mindezt annak tudatában, hogy a várható élettartam tovább nő: az elmúlt 50 év alatt körülbelül 5 évvel nőtt meg az EU-ban, és 2060-ra arra számítunk, hogy akár még további hét évvel hosszabbodik meg. Természetes tehát, ha ehhez igazítjuk a nyugdíjkorhatárt is úgy, hogy közben tekintettel vagyunk a foglalkozások közötti eltérésekre: egy légkondicionált irodában dolgozni, lássuk be, általában könnyebb és kevésbé kimerítő, mint nehéz fizikai munkát végezni a szénbányában. A jó nyugdíjrendszernek erős kapcsolatot kell fenntartania a befizetett járulékok és a nyugdíjak értéke között, de közben gondoskodnia kell azokról is, akik nem tudtak folyamatosan nyugdíjjárulékot fizetni – sok tagország az állami nyugdíjjogosultság kiszámításakor már most is elismeri valamilyen formában a munkanélküliség, gyermekgondozás vagy betegség időszakait. Egyetlen nyugdíjrendszer sem létezhet elszigetelten. Még a legjobban szervezett nyugdíjrendszer is megbukik támogató gazdaság és szociális politikák hiányában. A foglalkoztatáspolitikának segítenie kell mindenkit, aki munkát keres, vagy azt meg akarja tartani – így hosszabb ideig fizethet nyugdíjjárulékot, akár frissen végzett az iskolában, akár már közel jár a nyugdíjhoz. A szociális, egészségügyi és oktatáspolitikának ösztönöznie és segítenie kell az idősebb munkavállalókat, hogy aktívak maradjanak, hogy jó egészségben tovább dolgozhassanak, és tudásuk aktuális maradjon az élethosszig tartó tanulás révén. A vállalkozásokat ösztönözni kell, hogy képezzék idősebb munkavállalóikat, és hasznosítsák ezek tapasztalatait, szaktudását. Megfelelő biztosítékokra van szükség a kor és nem szerinti diszkrimináció ellen is. Jelenleg a nők alacsonyabb fizetésük, a családjuk érdekében vállalt munka miatt az EU-ban átlagosan csak fele akkora nyugdíjat kapnak, mint a férfiak, ez pedig nem elfogadható. Jóllehet a nyugdíjrendszerek kialakítása jobbára nemzeti hatáskörbe tartozik, az Európai Bizottságnak és más európai intézményeknek igenis van szerepe ebben a munkában: a tagállamok nyugdíjrendszereit össze kell hangolni a munkavállalók szabad mozgásának elősegítésére. Ezen túl a bizottság, az unió dokumentálhatja a reform szükségességét, bátoríthatja a jó gyakorlatok terjedését és koordinálhatja a különféle megközelítési módokat. Egyes, az integrációval szorosan összefüggő kérdésekben (mint például a mobilitásból fakadó nyugdíj-koordinációs feladatok) az Európai Bizottságnak kezdeményező szerepet kell vállalnia. Végső soron és alapvetően azonban a tagországok feladata, hogy valamilyen módon megtervezzék és megvalósítsák a reformokat. Tanulhatunk a jó példákból, és azoktól is, akik kevésbé voltak sikeresek – mi lehet jó megoldás, mi az, amit el kell kerülni, és ami talán a legnehezebb: hogyan kell kommunikálni és megvalósítani a reformot. Az Európai Bizottság nem erőltet a tagországokra semmilyen konkrét nyugdíjmodellt. Felosztó-kirovó, magánpénztári és vegyes rendszerek egyaránt teljesíthetnek nagyon jól. Ami számít, az a nyugdíjrendszer megfelelő kialakítása. A nyugdíjrendszer akkor van jól kialakítva, ha transzparens és fenntartható keretet ad a nyugdíjba vonulás utáni jövedelem biztosítására. Olyan jövedelmet biztosít, ami megakadályozza, hogy az emberek idős korukra elszegényedjenek, amely lehetővé teszi a megfelelő életszínvonal fenntartását idős korban is. Volt olyan időszak, amikor úgy tűnt, hogy a magánpénztári rendszerű nyugdíjak kínálnak bűvös megoldást az elöregedés problémájára. A pénzügyi válság megmutatta, hogy ez a megközelítés túlzottan optimista volt, a magánpénztári rendszer előnyei nem érvényesülnek automatikusan. Ugyanakkor, még ha a válság fel is tárta egy-egy konkrét modell gyengeségeit, nem biztos, hogy az a legjobb megoldás, ha szétzilálunk egy rendszert, amely jobb szabályozói környezetben megfelelően tudna működni. Főleg nem úgy, ha az átalakítás csökkenti a hosszú távú nyugdíjmegtakarításokat, és gyengítheti a nyugdíjrendszer stabilitását és a megtakarítók bizalmát. Eljött tehát az ideje, hogy a lehető legszélesebb körben megvitassuk az alapelveket, s az egyéni útkeresés helyett közösen keressük a helyes irányt a nyugdíjak ügyében – a ma és a holnap nyugdíjasai érdekében. A nyugdíjakról folytatott konzultáció keretében november 15-ig várjuk a véleményeket arról, hogyan kellene Európa nyugdíjrendszereit kialakítani, és milyen szerepet vállaljon ebben az Európai Bizottság.

(A nyugdíjakról szóló Zöld Könyvről október 29-én rendezett brüsszeli konferencián elhangzott megnyitó beszéd szerkesztett változata.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!