'Sajnos a ketteskén már csak egy pénzügyminiszter segíthet...'

 Meddig kell még félni?
Mendelovics Anna nyugdíjas, Budapest
Szombaton, amikor három unokámmal kimentem sétálni a Városmajorba, döbbenetes látványban volt részünk. A borzalom végigfutott rajtam, mert ezen a gyönyörű helyen igazi nácik, igazi nyilasok, igazi fasiszták jelentek meg. Családom azóta is próbál megnyugtatni, magyarázzák, hogy ezek a fekete ruhás emberek csak „ünnepeltek és megemlékeztek” az 1945- ös budavári kitörés évfordulóján. Ott voltak a szélsőjobboldal képviselői, rengeteg fiatal, gyerekek is és mindenféle fasiszta mozgalmak képviselői és részvevői.
Tragédia, hogy ma, hazánkban, Magyarországon szemet hunynak afelett, hogy a fasiszta csőcselék fővárosunk egyik frekventált pontján ünnepel. Tragédia az, hogy a hatóság megengedi az ilyen ünnepséget, és senki sem szólal meg legalább este a tévé képernyőjén, hogy mélységesen elítéli ezt a provokációt. Szombaton este halottam Gyurcsányról, Botkáról, Szél Bernadettről, de nem hallottam a Fidesz–KDNP szóvivő-hadseregét, sem Tuzsont, sem Halászt, sem Kósát, sem Harrachot, sem Németh Szilárdot. Ők is félnek megmondani a véleményüket a fasisztákról? Gyurcsányról még mindig könnyebb beszélni. Értem, hogy Magyarország erősödik, hogy fantasztikus eredményeket ér el, hogy az emberek himnuszokat énekelnek ezért a kormánynak.
Ráadásul csak néhány napja ünnepeltük a pesti gettó felszabadításának évfordulóját.
Az unokáimat sajnálom, mert semmi jó nem vár rájuk.


Nem vagyok hazaáruló
Jakab Jenő, Budapest
Néhány napja tűnődöm azon, miért nevezte hazaárulónak azokat a magyar embereket a Demokrata főszerkesztője, Bencsik András, akik merték aláírni a Momentum Mozgalom által indított íveket a budapesti olimpia megtartása ellen. Én is aláírtam, büszke vagyok rá, és arra is, hogy amikor soraimat írom, már több mint százezren vagyunk, akik nem szeretnék, hogy fővárosunkban olimpiát rendezzenek.
Szerintünk ez kidobott pénz. Nem ismerem Bencsik Andrást, nem is akarom ismerni. De rosszulesik, hogy ez az ember megengedte magának az állampolgárok lehazaárulózását.
Bencsik jobbkeze, munkatársa a Demokratánál, Ungváry Zsolt újságíró a következőket írja azokról, akik ellenzik az olimpiát: „Szerencsére a Momentum Mozgalomnak sikerült végre összeállítani egy listát azokról, akik nem mernek belevágni semmibe, féltékenyek, hiányzik belőlük a közösségi mentalitás, a másokért való tenni akarás, az alázat, a lemondás, a hazafiasság, a bátorság, a fantázia”. (Aláírók, Demokrata, február 3.)
Amikor ilyeneket olvas egy ember, megérti, hogy a kormánypártok szívéhez közelálló sajtóban sok a mentálisan sérült „szakember”, csak a mai vezető garnitúrát ez nem érdekli. Nekik az a fontos, hogy mindig legyenek mellettük olyanok, akiknek mit se számít az, tömegeket sértenek meg. Sajnos az elmúlt hét évben meg kellett szoknunk.


A második főápolónő
Molnár István, Agárd
Magyarország eddigi egyetlen országos főápolónője Kossuth Zsuzsanna, Kossuth Lajos leánytestvére volt. Kossuth 1849. április 16-án nevezte ki azzal a céllal, hogy honfitársnőivel együttesen megszervezze a sebesült szabadságharcosok ápolását. Jogosultsága volt arra is, hogy azoknak a kórházigazgatóknak a leváltását kezdeményezze, akik nem tettek meg mindent az egészségügyi feladatok megoldásáért.
Kossuth Zsuzsanna meg is felelt a kapott bizalomnak, ma is érvényes a mondása: a nővérnek a legfontosabb feladata felkeresni a szenvedést és enyhíteni azt. Még a sebesült hadifoglyokat is ellátta, mert bennük beteget és nem ellenséget látott.
Meg is védték őt Haynau halálos ítéletétől, a bosszút azonban ő sem kerülhette el. Fiatalon, 37 évesen Amerikában halt meg. Emlékére a Magyar Ápolási Egyesület születésnapját, február 19-ét a Magyar Ápolók Napjává nyilvánította, ekkor adják át a Kossuth Zsuzsanna-díjat az év legkiválóbbnak ítélt nővérének.
Az én szememben Sándor Mária, a fekete ruhás nővér a második főápolónő hazánkban, még akkor is, ha őt erre senki nem nevezte ki. Politikamentesen, önként vette a vállára az egészségügy valamennyi gondját, baját, mert azt az ápolás, a gondoskodás, a nővéri hivatás szemüvegén át látta.
Kezdetben sokan támogatták, melléálltak, biztatták. Zombor államtitkár is egyetértett vele, csak az államtitkárral saját kormánya nem, le is lépett. Mária lassan magára maradt, az Orbán-rezsim mindent megtett, hogy ellehetetlenítse. Sikerült is nekik, még az élete is veszélybe került, Orbán rendszerének sokadik áldozata lett.
Orbánnak az egészségügy nem olyan fontos, mint annak idején Kossuthnak volt. Nem is fognak róla teret elnevezni az Országház előtt és családtagjairól sem díjakat.
Én az idei Kossuth Zsuzsanna-díjat Sándor Máriának adom. Biztosan sokan egyetértenek velem.


Félelem és érdektelenség
Nagy Zsolt, Budapest
Szert Boglárkát kirúgták az Antall József Tudásközpontból, mert egy értekezleten megvédte fiatal kolléganőjét. Antall Péter, a tudásközpont vezetője megfeddett egy Editke nevű alkalmazottat, amiért lájkolta az olimpiaellenes kezdeményezést a Facebookon. A jogászvégzettségű, volt irodavezető szerint nem szabadna senkit véleménynyilvánítás miatt leszidni, főleg, ha azt nem a munkahelyén, munkaidejében gyakorolja.
Ma Magyarországon mindenkinek kétszer meg kell gondolnia, mit mond, mit ír vagy éppenséggel mi vagy ki mellett áll ki. Ha valaki „rosszul” dönt, egy csapásra Szert Boglárka sorsára jut, elveszítheti az állását. Azt viszont nem mindenki meri vállalni, amit a jogász tett ezután. Leplezetlen kritikáját bátran felvállalta, mert változást akar. Azt mondta, ha a jobboldaliak nem szűrik ki maguk közül a Fidesz érdekeltségébe tartozó „túlbuzgó udvari lakájokat”, az a mostani jobboldalra fog egyszer visszaütni.
Az ország nagy része is érzi, hogy változásra lenne szükség, és akarja is, de nem tudja, hogyan kezdhetne hozzá, mindenki megszokta, hogy soha semmibe nem volt beleszólása a kommunizmus negyven évében, és azóta is ugyanazok dirigálnak a parlamentből.
A munkahely elvesztésének félelme mellett az érdektelenség is közrejátszik abban, hogy az emberek nem akarnak aktívan politizálni. Belefáradtak abba, hogy akármilyen párt is követi az előzőt, ugyanoda jut az ország: mocskos közbeszédhez, utálkozáshoz, egymás megbélyegzéséhez és megosztottsághoz.
Hangot adni álláspontunknak, véleményünknek egyszerűbb, mint gondolnánk.
Tökéletes példa erre a Momentum Mozgalom. Az egyszerű, fiatal egyetemistákból, fiatal felnőttekből álló társaság túljutott a saját érdektelenségükön és belefogtak egy fontos ügyről szóló népszavazás kezdeményezésébe. Mára az egész ország ismeri őket, gyakran szerepelnek a hírekben, mindenki megismerhette a véleményüket, aminek hatására emelkedett az olimpiát ellenzők száma. Tehát befolyásoló ereje is van annak, ha meg merünk szólalni.


Adyval szólván
Fábri Ferenc, Budapest
„Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz / Végül egy erős akarat?” Ady Endre kérdése ma is aktuális, hiszen a magyar társadalom politizáló részének többsége már régóta várja, lesi Orbánék bukását, s mégsem történik semmi. Az ellenzéki pártok egymással küzdenek, így próbálják bővíteni táborukat, a civil mozgalmak pedig olykor együttműködnek, de inkább távolságot tartanak tőlük.
A Milla, a Szolidaritás és a többi már a múlté, ma a Tanítanék és a Momentum áll a Fidesz elleni harc élvonalában, de átütő erőt mögöttük sem érezni. A legutóbbi pedagógustüntetés is – bár hatásos volt és számos új szereplőt, új hangot, új szempontot szólaltatott meg – létszámban és átütő erőben is elmaradt a korábbi kockás inges-esernyős megmozdulások mögött. Kifárad, beletörődött, vagy csak vár ez az álmos, szegény Magyarország? Mire? Egy új vezérre, eszmére, mozgalomra, avagy egy új generációra?
Mért nem találkozunk süvöltve az eszmebarikádokon?
Soha még belső erő ilyen erőszakosan nem szállta meg ezt az országot, soha még megválasztott hatalom ilyen intenzíven nem rabolta ki hazánkat, s mégis tűrjük. Mikor fogunk már össze?
Mikor mondunk már egy nagyot?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!