'Ambíciózus fiú, politikusnak készül, csak még nagyon az elején tart...'

Cikkünk nyomán
Boros Péterné, a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezetének (MKKSZ) főtitkára, a SZEF AKADÉMIA vezetője, a SZEF alelnöke
Aktív szakszervezeti vezetőként a bőrömön érzem mindazokat a hatásokat, amelyekről Ágh Attila a VH múlt heti Kommentárjában értekezik, és amelyek miatt közvetlenül is tanácsot adott a civil erők számára.
Ennél is figyelemre méltóbb a szintén múlt heti Élet és Irodalomban közzétett összeállítása, amelyben Ágh Attila a World Economic Forum (WEF), a Bertelsmann Alapítvány (BTI), az OECD-jelentések (Better Life Index) , a The Economist kutatóintézete (EIU) , a Freedom House NIT riportjai, a Happy Planet Index és a World HappinessReport adatai alapján készít kasszát az elmúlt hét év „eredményeiről”. Megállapítja, hogy például az utolsónak említett mutató szerint hazánk a 104. helyen áll, „amiben benne van nemcsak az alacsony életszínvonal feletti keserűség, hanem az egész eltévedt negyedszázad feletti csalódás is”. A kormányzati rendszer teljesítménye szerint 2010-ben a 20. helyen álltunk, 2012-ben a 48. helyen, 2014-ben a 65., s 2016-ban a 76. helyre zuhantunk (Management Index, MI). A NIT szerint sajtónk már csak „részben szabad”, a demokrácia visszaesésében viszont Törökországgal holtversenyben világelsők lettünk. Közben a kormányzati transzparencia dolgában hazánk a 119. helyen tanyáz.
Akárhogy nézzük; túl sok mutató szerint vagyunk túlságosan is az utolsók között. Oktatásunk, egészségügyünk, valamennyi közszolgáltatásunk, államigazgatásunk centralizációt, forráskivonást, átszervezést és átszabályozást szenvedett el. Gyermekeink gazdasági emigrációba menekülnek, a foglalkoztatottak fele dolgozói szegénységbe süllyedt, a maradék cafetériák is veszni látszanak, az általánosan alacsony bér már a gazdaság kerékkötőjévé vált. Irányt és célt tévesztettünk.
Amerre nézünk, sztrájkbizottságokat látunk minden ágazatban, mert a kormány más fórumokon érdemi érdekegyeztetésre nem hajlandó. Csak hát erre mondta Pukli István, hogy szeretné, ha a sztrájkbizottság szóban a sztrájk is jelentene valamit…
Mindent egybevetve, a szakszervezetek mint a legnagyobb civil szerveződések tényleg nem térhetnek ki a helyzet kihívása elől, amit Ágh Attila ismételten megfogalmazott. Igen, szükség van a Társadalmi Kerekasztal felállítására, de véleményem szerint még a pártok nélkül. Ugyanis joggal tartunk attól, jelen állapotukban és mai stratégiáik alapján ezt a fórumot is az egymás közötti csatáik színterévé silányítanák.
Márpedig a szakmai, térségi, ágazati civil erőknek valóban nyelvet és gondolatot kell találniuk egymáshoz, hogy képesek legyenek később a nemzeti program szintjére is emelhető szakmai konszenzusokat kimunkálni. Legelőször az oktatás és az egészségügy, majd a szociális terület, a közigazgatás, az önkormányzati működés vagy a köznyilvánosság területén!
Jóllehet a mai politikai tavasz képzetében és egy mozgalmi meglendülés perceiben – mert a tanárlázadást még mindig csak ennek láthatjuk – érzékelhetően felerősödtek a szakszervezeteket lebecsülő és elmarasztaló hangok, talán még ebből az irányból is lehet hiteles és eredményes cselekvést szervezni. Tisztelettel ajánlom a Vasárnapi Hírek olvasóinak figyelmébe konföderációnk, a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma egyik nyilvános munkaformáját, a SZEF Akadémiát. (www.szefakademia.hu). Szisztematikusan tárjuk fel a magyar társadalom alapkérdéseinek tényvilágát, állítjuk helyzetünket nemzetközi összefüggésbe, s keressük a kiutat biztosító alternatívát.
Csatlakozom Ágh Attila javaslatához; a saját szakszervezetem és a SZEF nevében is kezdeményezzük a Társadalmi Kerekasztal felállítását, s egyben elvállaljuk ennek szervezési, működtetési feladatait. De nem az irányítását, mert abban e testület már önkormányzó kell legyen. Egy konföderációk közötti és a szakmai civil szervezetekkel megerősített fórumot kell teremtenünk, amely munkáját plenáris és szakbizottsági (ágazati) keretben végzi. Például a CKP, a Civil Közoktatási Platform már egy ilyen kész és független ágazati munkaformának tekinthető. Konzultatív, érdek- és véleményfeltáró, javaslattevő erőt kell teremtenünk, amely képes felkelteni a társadalom figyelmét, és talán a bizalmát is.
Kezdjünk neki, Barátaim! Talán május 1-jére felállítható ez a kerekasztal, ez a fontos nemzeti bútordarab!


A magyar reformok működnek?
Geiger József, Vaskút
Nem ironizálok, értetlenül állok a dolog előtt. Igaz, hogy ágazatok mennek tönkre, pusztulnak le, a hírek szerint az állami korrupció soha nem látott méreteket öltött, mégis naponta megtudom, hogy a magyar reformok működnek. Igaz, jobban is működhetnének, ha a liberálisok, az EU vagy éppen Soros György nem mesterkedne ellenünk.
Még szerencse, hogy van a TEK! Érdekes módon a kommunisták kezdenek kimaradni, bár még van ávós nagypapa, de vöröskatona-papa már nincs.
Vajon mik lehetnek a magyar reformok? A karaktergyilkosságok? A korrupció? A hatalmi ágak megszerzése? A szemrebbenés nélküli hazudozások? A nép nagy részének megosztása, nyomorban és félelemben tartása? Immár Brüsszelben is feltűnt, hogy valami nem stimmel, ezért csak az utóbbi időben mintegy 775 milliárd forintnyi támogatást tartottak vissza. A kormány 600 milliárd forint hitelből ugyan, de mindenáron kifizeti a pályázatok nyerteseit, például Orbán vejének lámpaszereléseire, értelmetlen pályázatokra, aszfaltút-pályáztatásra és sok másra. Fő a becsület: a mutyi, az mutyi.


A nagy átrendezés
Répássy Péter, Budapest
Remekül felhúzott Németh Szilárd tanítóbácsi „hivatalos” kirohanása Pukli úr ellen, a TV2 karaktergyilkolási kísérlete Juhász Péter ellen, a 400 közmunkás katona lehetősége, no de szerintem az első hely a Városliget fazonírozása.
Előrebocsátom, hogy szeretem a zenét, szeretem a zöld területet, de nem szeretem, ha simán be akarnak palizni. A városligeti fák a leendő Magyar Zene Házának állnak útjában, ezért végük. No, nézzük! Budapesten jelenleg a zeneszerető embereket a stadionokon kívül az Opera, az Erkel Színház, a Zeneakadémia, a Müpa, a Millenniumi Park, a Kongresszusi Központ, a SYMA-csarnok, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad, a Papp László Aréna, a Tüske Csarnok meg jó néhány kisebb-nagyobb helyszín várja. Ezek befogadóképessége az öt stadionnal együtt meghaladja a százezer főt! Ha feltételezzük, hogy a most létrehozandó új mamut, a Nemzeti Rendezvényszervező Iroda (minisztérium?) minden hétre, minden helyszínre tudna is hozni világhírű együtteseket, honnét lenne fizetőképes és főleg elegendő érdeklődő? Mert ezeket az intézményeket nemcsak felépíteni, működtetni is kell, és az bizony iszonyatos mértékű kiadás. Vagy majd költségvetési átcsoportosítással megoldják? Az meg különösen vidámmá tette a napom, amikor Lázár János bizonygatta, hogy a Városliget helyett nagyobb parkot kap a főváros – a Déli pályaudvar helyén! Csak nehogy a nagy átrendezésben a Városligetből legyen a Vérmező!


Romlik az életünk
Kutnyik Pál, Szeged
Mellár Tamás, az MTA doktora, közgazdász interjújában az egyik kérdésre ezt válaszolta: tipikus félfeudális rendszert épít a Fidesz, és már csak az hiányzik, hogy az új földesuraknak ismét kijárjon az első éjszaka joga. (Csak az első éjszaka joga hiányzik, VH, március 5.)
Orbán egész politikája ez idáig köpönyegforgatásból állt. A Fidesz politikusai a jobboldalon keletkezett légüres hatalmi teret kihasználva konzervatívvá vedlettek át. A 2002-es választási vereségbe belenyugodni képtelen Orbán még csak ezek után kezdte el igazi ámokfutását. (Amihez Gyurcsány őszödi beszéde is hozzájárult.) A 2010-es győzelmüktől, a teljhatalom birtokában a kormányfő visszahozta azt a világot, amelytől 1989-ben egyszer már elbúcsúztunk. De ekkor már volt egy lényeges különbség: soha nem tapasztalt szegénység és nyomor uralkodik a horribilis összegekért épülő stadionok és a rendszerszintű korrupció árnyékában. Közben persze kiépítette a nagybirtokrendszert és a baráti oligarchahálózatot. Már tényleg csak az első éjszaka jogának visszaállítása hiányzik. Magyarország társadalmi-gazdasági berendezkedése leginkább így is a két világháború közötti állapotokat tükrözi – ráadásul a 21. században.



Helyreigazítás:
Múlt heti lapszámunkban ("Lovagok, illatok, bányalovak") rosszul írtuk Almási Éva születési dátumát. A helyes évszám: 1942. A pontatlanság miatt elnézést kérünk a Nemzet Színészétől és az olvasóktól.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!