ORBÁN A SOROS

Olyan sikeres lett a Sorosból a magyarok mumusát csináló kormányzati kampány, hogy sikerült Európa mumusát csinálni Orbánból. S olyan hatásosan hadakoztak Brüsszellel, hogy a mérvadó nyugati sajtó immár számon kéri Brüsszelen: miért is tömi az uniós közpénzeket az unió normáit megszegők magánzsebébe?! Ennek illusztrálására pedig kapóra jött a magyar városok közvilágításának ügyes „kiszervezése” a családilag is Orbán közeli céghez. Úgyhogy nincs mit csodálkozni azon, ha világlapok címoldalára kerültek viszonyaink, ami mindig felháborítja a hatalmi visszaéléseiket szuverén joguknak tekintő rezsimeket.

Abban persze igazuk van, hogy választási időzítést fedeznek fel: bizony, meghökkenti és nyugtalanítja a demokratikus világ vezető köreit, ha beltag országban szembesülnek a tekintélyuralmi tendenciák berendezkedésével és az orbáni modell másokat is csábító hatásától tartanak. Aggasztóan sok szélsőséges politikus emlegeti már példaképeként Orbánt. Kormánypárti médiánkban ócsárolhatják e világlapokat, attól még – az immár interneten elérhető – a Guardian és a hasonlók öt kontinensen kötelező olvasmányok a politikai és gazdasági döntéshozóknak.

Nincs a New York Timesnak hangosabb csepülője Trump elnöknél, ám töri magát, hogy dicséretet is kapjon éppen ettől a laptól, ennek publicistáitól: folyton szidja és fogadja is őket. Sejtésem szerint kormányunk rossz hírünkkel elszántan hadakozó és e lapok „tévedéseit” folyvást hangoztató szóvivőjét mi sem tenné boldogabbá, mint ha nemcsak olvasói levéllel, hanem cikkel is hasábjaikra kerülne. De lankadatlanul írogat a T. Szerkesztőség rovatokba, pedig ő alighanem tudja, hogy az ilyen protestálás diktatórikus afrikai vagy latin- amerikai rezsimek hivatalnokainak szokása, vagyis már maga a megjelenés is rossz hírünket kelti (ha csak nem cél mozgósítani az ehhez fűzött, s gyakran sejthetően orosz kommenteket).

Nem szólva az érvelésről, ami már szintén a könyökükön jön ki. „E világlapok ugyanazt írják” – ezt már a hajdani moszkvai propaganda is elpanaszolta, s – nyilván magukból, a saját központi irányításukból kiindulva – lázasan próbálnak rálelni a nyugati nagysajtót „mozgatóra” (ez hovatovább szintén a mindenható Soros lesz), s persze itthoni „súgóira”. Pedig, ha akkor Szaharovot Gorkijba száműzték, arról az új-zélandi Wellingtontól a kanadai Vancouverig minden publicistának ugyanaz jutott az eszébe. Amint most is diktátorok pereputtyának gazdagodása Orbán vejének ügyéről. S határainkon, sajátos honi kommunikációs viszonyainkon túl senki sem képes elfogadni, hogy – világcsodaként – nálunk csakis ellenzékieknek vannak látványos korrupciós ügyei, a hatalomban lévőknek valahogyan sohasem. Ez tagadhatatlanul felfoghatatlan olyan világban, ahol sorra buknak le akár csak ajándékokat elfogadó miniszterek, sőt kormányfők is.

Orbán, akinek emberei kétségtelenül mesterei a lejáratásnak, most külföldi „lejárató kampányról” panaszkodik.

Szerinte a választások tétje, hogy „független vagy zsarolható” (és betelepítő) kormánya lesz az országnak, s bizonyára őszintén felháborodik, amiért – az őt Putyin trójai falovának tekintő – mérvadó nyugati szerkesztőségekben (és alighanem kormányhivatalokban is) ezen kínosan mosolyognak. De valahol igaza van: bizony, minden választónak szembe kell néznie a téttel. Azzal, hogy amennyiben az Orbán-rendszer – az elmúlt nyolc év ellenére is – megkapja az újbóli felhatalmazást, akkor vele együtt hazánkat is „leírják”. Ahogyan a demokrata politikusok és újságírók szokták az olyan országokat, amelyekben az ellenzéket külföldi ügynöknek nyilvánítják.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!