„Hosszú lesz, itt-ott meredek, úgyhogy csatolják be az öveket” – valami ilyesmit mondhatott, mikor nekiindult. Mára hős lett, szimbóluma a járatlan utat választó bátraknak, úttörője a nehézségekkel szembeszállóknak, a külső körülményekkel büszkén dacolóknak. Népszerűségéről az interneten fellelhető ezernyi bejegyzés, kép és fotómontázs tanúskodik, a magyar népköltészet legnemesebb hagyományaiban gyökerező tréfák és versikék emelik a halhatatlan nagyságok sorába.
„Itt az ideje, hogy végre ne a dolgok után kullogjunk, hanem elébük vágjunk, ne törődjünk az értetlenséggel, az európaiak okoskodó aggodalmaskodásával, magunkra figyeljünk, a saját meggyőződésünket kövessük, és ne ijedjünk meg a váratlan nehézségektől” – afféle ars poétikája lehet ez neki. Az embernek, aki járt utat járatlanért hagyott el. És regadótól mentes szlovák rendszámú Hummerjével ráhajtott a Balaton jegére. Beszakadt persze, szügyig állt a jeges vízben a sokmilliós, hatalmas terepjáró. Most rajta röhög az ország, meg társán, a másik szellemóriáson, aki ugrott a hívó szóra, ment utána szintén Hummerrel, szintén szlovák rendszámmal. Azért választották az átkelésnek eme unortodox módját, mert úgy gyorsabb. Jó, ez „nem volt éppen a legelegánsabb húzás”, de hát „nem volt vesztegetni való idejük”. Kellett aztán az összefogás ereje, hogy onnan kihúzzák őket.
Talán jövőre ezt a két hummerest is meghívják miniszterelnöki évértékelő beszédet hallgatni a Millenárisra. Köthetnének ott életre szóló barátságokat azok körében, akik már idén is felállva tapsolták az olyan mondatokat, amelyek fentebb idézőjelben olvashatók. Pedig fontos beszédnek volt szánva ez az eheti. Konszolidációsnak. Hogy most már gesztusokat tesz a miniszterelnök, szebbik orcáját mutatja. Nem sikerült. Nem lesz itt semmiféle konszolidáció. Nincs mit, nincs kivel, és nincs rá szándék sem.
Fura szó ez a konszolidáció, nem a demokráciák sajátja. Demokráciát ugyanis nem kell konszolidálni. Önkényuralmat lehetne éppen – demokratizálással. De a szónok semmi jelét nem adta annak, hogy erre hajlandó lenne. A kritikusoknak, tiltakozóknak, felháborodottaknak és elkeseredetteknek egy dolgot üzent csak: meghallgatni azt fogja, aki vele egyetért.
Megy tovább a nemzetiszínre festett Hummerjával, aki útját állja, áthajt rajta gondolkodás nélkül.
De a konszolidációnak van egy másik, szakpolitikai jelentése is: az átmeneti, például a reformintézkedések nyomán előállt helyzet kisimítását értik alatta. Ha innen nézzük, a rajongva tapsolók egyik legsúlyosabb tévedését, netán hazug önámítását érdemes leleplezni. Hogy tudniillik ez a kormány heroikus küzdelemben alakítja át az ország gazdasági-társadalmi viszonyait. Egy fenét. A konfliktusait a hatalmi viszonyok átrendezése, saját képére formálása okozta. Emiatt lett pária a demokratikus világban, semmi másért. E tekintetben kétségtelenül gyorsan és hatékonyan menetelt előre, átgázolva érveken és érdekeken. Csakhogy ebből alig valami szól Magyarországról, annál több a Fideszről. Merthogy szembe az alkotmányossággal és a jogállammal ment, nem a fenntarthatatlan, változásra jó ideje érett nagy ellátórendszerek megalvadt struktúráival. Ami Magyarországot hosszú távon fenntartható pályára állítaná, ami érdemben beavatkozna a mai kivételezésre épülő és igazságtalan viszonyokba, abban olyan kevés történt, hogy azt nem konszolidálni szükséges, hanem nekifogni végre. Ha azt hiszik, megúszhatják, tévednek.
Van ennek a tábornak egy másik súlyos tévedés. Hogy az esetleges hibákat – miként Lázár János beismerte, na, nem itthon, hanem Berlinben – az átalakítások átfogó jellege és gyors tempója okozta. Nem igaz. A nettó dilettantizmus okozta. A kormányzóképtelenség, ami a hétköznapi ügyintézésben és a normaalkotásban megmutatkozik. Hogy úgy neveznek ki helyettes államtitkárokat, hogy arról az érintett nem is tud. Hogy készületlenül éri őket a Malév csődje. Hogy az évértékelő beszédben még a munkahelyteremtésre példa az a cég, amely másnap több mint kétezer ember leépítését jelenti be. Ennyi fércmű, nemcsak jogi, de a józan ítélőképesség, hogy ne mondjam, a magyar nyelv szabályai szempontjából is nevetséges silányság még sosem került a Magyar Közlönybe, mint az elmúlt másfél évben. Ma nagyobbrészt olyanokra van bízva a szabályalkotás, akiknek kiválasztásában egyetlen szempont játszott szerepet: a politikai lojalitás. Velük konszolidálni képtelenség; egyetértésre, és nem egyeztetésre vannak trenírozva.
Mifelénk a miniszterelnökök regnálásukat rendszerint számolgatással kezdik. Hogy akkor most hány magyarnak is kormányfői ők. Tíznek, esetleg tizenötnek, vagy tíz plusz ötnek, de csak lélekben. A hét eleji beszéd e számtani alakzat tekintetében hozott csak újat: Orbán Viktor úgy nagyjából 2,5 millió magyar miniszterelnöke. Azoké, akik tőle sem balra, sem jobbra nem állnak, akik két éve a Fideszre szavaztak, és ha ki is ábrándultak, még visszaszerezhetők némi anyagi jótéteménnyel, esetleg harci alakzatba szervezve. Azok miniszterelnöke, akik az eddigi intézkedések, a jómódúaknak kedvező egykulcsos adó és az érintettek csupán egyötödének elérhető végtörlesztésnek nyertesei. Őket kívánja az öregségi(!) nyugdíjasokkal kiegészíteni, akiknek „szavazatai(!) nélkül nem jöhet létre […] kormányzati többség”.
Intézkedéseinek veszteseire, a leszakadókra, a kritikusokra, mindazokra, akik mást, máshogyan gondolnak Magyarországról, nincs szüksége. Hideg számítás ez, hatalmi szempontból, a jelenlegi ellenzékkel kalkulálva, akár ki is jöhet a végeredmény. De ez megint csak nem Magyarországról szól, hanem róla magáról.
Fagy marad hát és hideg itt. Hummereseknek ideális. Lassan a Duna jegére is rá lehet hajtani.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
