Szívből jövő szavak. Nem gúnyolódok, azok. Semmi kétségem felőle. Ide is másolom őket, két bekezdés erejéig:
„A magyar miniszterelnök is birtokában van valaminek, ami már életében a magyar történelem nagyjai közé emeli. Ezt a tényt barát és ellenség egyaránt rögzíti, és akár perlekedik, akár rajong, Orbán nagyra hivatottságát, képességeit nem vitatja. Van valami, amit ő hordoz és mások nem. Ő államférfi, az ellenzék vezetői pedig politikusok.”
„Orbán Viktor ma az egyetlen vezető politikus ebben az országban, akit a régiekhez, Tiszához, Andrássyhoz, Apponyihoz mérhetünk. Csak neki van világos jövőképe, bátorsága, tekintélye, tudása és humora ahhoz, hogy a csődtömegből kivezessen bennünket. Ugyanakkor nem a vak hit, hanem a történelmi tapasztalat mondatja milliókkal, hogy ma, 2011-ben éppen rá van szüksége az egyetemes magyarságnak.”
Ezt a szöveget nem valamely fideszes falusi kisbíró írta le, hanem egy jobboldali napilap – amúgy nem is rossz tollú – publicistája, egyszersmind főszerkesztő-helyettese. Aki ezt a lapot olvassa (nagyon sokan nem olvassák), tapasztalhatta, hogy az ifjabb évjáratú szerzők között egyfajta versengés folyik, tudnak-e ocsmányabbat mondani, több átkot szórni szocialistákra, liberálisokra, mint ugyanannak a lapnak a vezérpublicistája, B. Zsolt. De olyan tapasztalatnak egyelőre nem vagyunk birtokában, hogy hasonló rivalizálás indult volna meg Orbán magasztalása körül. A rajtlövés mindenesetre eldördült.
Annak idején, a „fordulat éve” körül – aminek, ha jól számolom, bő hatvan éve már – ugyancsak nehézkesen indult be a glóriaszövés Rákosi Mátyás feje körül, de a 60. születésnap táján (1952) már feltartóztathatatlanná vált. Csoóri Sándor egy versében az ő énekes kismadarát Rákosi elvtárs ablakába küldte, elmondandó, hogy idővel nem a madár, hanem majd ő személyesen megy ama ablak alá, Rákosihoz, s „a színe előtt teszek hitet rája: én leszek a leghűbb ifjú katonája”.
A hódolat mindeme kifejezéseit röpke egy év múltán (időközben meghalt Sztálin) a Csoóri társaságában mutatkozó, módfelett népes író- és költőtársadalom levetkezte, s további három év multával utálkozva illett elfordulnunk attól, ami a keresztségben a „személyi kultusz” nevet kapta.
Merengek azon, miképp néz vissza majd önmagára darab idő múltán a két bekezdés erejéig megidézett szerző? Van hozzá sorvezetőm. A „fordulat éve” után a Szabad Nép, a pártlap ugyancsak fiatal évjáratú újságírókból szerveződött vezércikkíró- és publicistakülönítménye olyan vehemenciával dicsérte föl a rendszert és annak vezérét, amilyennel nekirontott az „osztályellenségnek”. Jaj volt annak, akit ezek az ifjú, meggyőződésesen, sőt vallásosan kommunista tollforgatók a pennájukra tűztek. De nem azért tették, mert mögöttük lihegett az ÁVH és számonkérte minden sorukat, hanem szívből jövően, őszinte meggyőződéssel. Amíg csak rá nem jöttek, hogy az, akit a keblükön melengettek, kígyó volt. Nem untatnám az olvasót részletekkel. Legyen elég annyi, hogy ezeknek a „szabadnépes neofitáknak” az útja a kiábrándulástól az ellenállásig, az állásfosztástól a bitóig vezetett. Gimes Miklósnál például nem volt kíméletlenebb tollú képviselője a rákosista-révaista újságírásnak, s lám, a Nagy Imre-pör egyik vádlottjaként halálra ítélték, kivégezték.
Tudom persze, demokratikus vagy magukat annak álcázó viszonyok közepette hasonló pályaívek nem létezhetnek. Mégis: létezik egy történelmi lecke, amelyet illő volna bemagolni. A vezérkultusz autoriter hagyomány, demokráciában egyszerűen nincsen helye. Nem föltétlenül Hitlerre, Mussolinira, Sztálinra és a hozzájuk írott dicshimnuszokra gondolok, hanem a Kárpát-medence hasonló szüleményeire, amelyekből részesedett Horthy, Antonescu és Tiso. Gondolok továbbá arra, hogy hiába hunyta le a szemét Sztálin, utódai fokozódó érdeklődést mutattak az udvari írók és költők teljesítményei iránt, néha kifejezetten groteszk formában. Konsztantyin Csernyenko például, aki egész felnőtt életében, hű agitproposként gazdáját, Leonyid Brezsnyevet dicsőítette, megérte azt is, hogy roppant rövid országlása (1984/85) idején az udvaroncok az ő „halhatatlan érdemeit” kezdték méltatni. Gondolok továbbá arra, hogy a diktatúrával – minálunk például – megfért az ízlés: Kádár kifejezetten tiltotta, hogy a személyét a sajtóban, irodalomban olyképpen magasztalják, ahogyan ezt szerzőnk Orbánnal tette. (Itt, kitérőleg, mosolyognom kell, mert a szerző szerint Orbán nagyságát „barát és ellenség” egyaránt rögzíti. A „barát és ellenség” formulájával Kádár szokott élni, amikor dicsekedni akart azzal, hogy rendszerének teljesítményeit nem csak Keleten, Nyugaton is elismerik…)
Ugyancsak a történelmi lecke kedvéért mondom, az „orbánista” tollforgató ifjúságnak illene tudnia arról is, hogy amikor nekirontanak az Orbán-kormány csínytevéseivel szemben nemzetközi támogatást kereső, s emiatt „fészkükbe rondító”, ha nem épp „nemzetáruló” magyar tudósoknak és művészeknek, a már megidézett Csoóri legrosszabb epigonjai. A költő tudniillik még az 1953-as fordulat után, a rendszerkritika rügyezése, Nagy Imre színre lépése idején sem zárta kalickába az ő – Rákosi ablakába küldött – kismadarát. Ezt írta a Kárörvendőkhöz c. versében, 1953 júliusában: „Mi éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy boldog sorsra jusson ez az ország. Ti idegenbe kacsintgattatok, elhagyván rútul hazánk lobogóját.”
Kérdés ezután: meddig tart ki az „ifjú katona hűsége” ma?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
