Rendszerint ilyenkor, tavasz elején kezd el igazán fojtogatni a város. A sokszor brutális telek után, amikor a jeges szelek elől már nem lehet sehova menekülni, és az ember a szobában is érzi a csontjaiban a hideget, és amikor a tavasz az otthonihoz képest legalább egy hónappal később kezdődik csak, szóval április vége felé az egyébként nagyszabású város egyszer csak kezd rátelepedni az emberre.
Ilyenkor éppen az lesz a legnyomasztóbb, ami általában a legjobb a városban: a sokasága, a sűrűsége, az emberei, az eseményei, a lendülete, a szépsége és az ocsmánysága.
Ezen a ponton már semmi sem segít. Az egész város választási lázban ég, elmegyünk egy Bernie Sanders-szeánszra. Keresztülvágunk a süvítő szélben néhány utcán, és igazán koncentrálnunk kell, hogy örülni tudjunk a látványnak, ami ránk vár: több száz ember, szinte mindenki 20 és 30 között, tompított fények, zene, több bár, asztalokon relikviák. És persze elérzékenyülünk a lemosható tetoválásokon, amin a 75 éves politikus szupersztár rajzolt arcmásán vörös rúzsnyom virít. Hosszú percekig bámuljuk, ahogy az emberek vallásos áhítattal tekerik fel a csodálatos kampányplakátokat, amin Sanders aranyban úszó oltárképen, virágszirmok között ábrázolódik. Holnap már lány- és legényszobák faláról mosolyog le szemüvegben és szivárványszínű zakóban. És persze mi is feltekerünk néhányat unokáink okulására, de hiába hatol szívünkig a szónokok okossága és hiába érezzük valahol az idegrendszerünk mélyén, hogy igen, ennek a mindent átható hazugságnak és a hivatalos, világszintű harácsolásnak egyszer vége kell, hogy legyen, és hiába mosolyog ránk mindenki, és hiába mosolygunk mi is mindenkire, és hiába árad a vörösbor, mintha csak vérszerződnénk egy szebb életre itt mindannyian a sok szép idegennel – New Yorkból mégis elegünk van. Hazamegyünk. Hazavisszük szezonális rosszkedvünket.
Aztán egy munkaügy másnap az eldugott, de nagyszabású Queens Múzeumba visz bennünket, és amikor véget ér a megbeszélés, a kijárat felé sétálva hirtelen felrémlik, hogy itt van a New York Panorama, és egycsapásra megmelegszik a téli depresszióban megkövült szív.
A Panorama! New York pontos, épületekre lebontott, 1:1200 arányú kicsinyített makettje csaknem ezer négyzetméteren. Visszafordulok a kijárattól, és pár perc múlva a makett mellett-fölött húzódó plexifolyosókról bámulom a festett fából és műanyagból tökéletes részletességgel kifaragott hatalmas várost. A hidakat, a csaknem 900 000 épületet, a damilon berepülő repülőgépet, a Szabadság-szobrot, az utcákat és sugárutakat, az ikonikus épületek 30-40 centis mását és a rengeteg apró házat a külső kerületekben. A legutolsó frissítés 1992-ben volt, de ez így van rendben. Mászkálok a hatalmas miniváros felett és elfog valami mérhetetlen nyugalom, és talán valami boldogságféle. Nemcsak azért a nyilvánvaló tény miatt, amiért az embert mindig lenyűgözi, ha egyszer csak rálát a saját életére, és itt aztán a szó szoros értelmében ez történik, hanem azért is, mert ott állva a plexihídon ismét világos lesz, amit a súlyos tél elfeledtet: ez a város az a város, ahova vágyakozni lehet, és ahol még mindig meg lehet lepődni azon, hogy mennyire szeretik New Yorkot a polgárai. Megfogadom, hogy legközelebb eljövök az éves helyszín-azonosító versenyre, ahol csapatoknak kell pillanatok alatt lokalizálni a maketten híres beszédek helyszíneit, filmrészleteket, irodalmi utalásokat. Aztán megfogadom azt is, hogy ezentúl elcipelem ide minden otthonról jövő barátomat, keresztülmetrózzuk a magasvasúton az indiai környéket, kitaláljuk, hogy visszafelé hol fogunk jó indiait enni, végigsétálunk a 1964-es világkiállítás parkján, jegyet váltunk a múzeumba – a többi merő élvezet. Csak nézem majd őket, ahogy álmélkodnak, mutogatnak, mint egy ötéves, ujjonganak, amikor megtalálják a metróállomást, ahonnan elindultunk – és látni rajtuk, ahogy pontosan megértik, miért jöttem ide, és miért vagyok még mindig itt.
Este elmentem még a barátaimmal a város szívébe, a Washington Square-re, nem meglepő ebben az őrült választási lázban, ismét egy Bernie Sanders-tömeggyűlésre: hatalmas, fehér, papírból kivágott szemöldökök a levegőben, tömeg, óriás fekete keretes szemüveg keménypapírból, magasan az emberek feje fölé emelve, tömeg, kétoldalas újságok forradalmi nyelven, emberek a fákon, zene, mindenki egymás hátát lapogatja, tömeg, jelvények, matricák. A tér zsúfolásig tele és több ezren állnak a környező, kihangosított utcákon. Spike Lee mond pár mondatot, hatalmas zene – Sanders beszél. Majdnem egy óráig és mindannyian döbbenten bámulunk egymásra, ahogy üvöltünk és tapsolunk: értelmes, pontos, erőteljes, világos. Egy másik életet ígér és elmondja, hogyan. Biztosítás, magasabb órabér, társadalmi egyenlőséget és jobb és főleg elérhető oktatást. Részletes tervismertetés folyik, sokan jegyzetelnek.
Lehet, hogy nem kell elzarándokolni New York makettjéhez, hogy boldogabbak legyünk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
