Orsós László Jakab: A vég kezdete

Arról akartam írni, hogy van egy fiatal fickó New Yorkban, ausztrál, Byronnak hívják, és elképesztően jó eszpresszót, machiatót és tejes kávét árul egy szekérszerű vontatókocsiban berendezett kávébögrecsárdából a város egyik legforgalmasabb utcasarkán, egy benzinkút szomszédságában. Arról akartam írni, hogy mi történik, ha valaki egy viszonylag egyszerű ötletet jól és jó szívvel megcsinál. Az ipari loftjukban kávét pörkölő két fiatal beszállítóról akartam írni, a designról és az utcasarkon, a színes műanyag székeken szövődő barátságokról és munkakapcsolatokról, a Nagy Tervekről és hirtelen megszülető szerelmekről.

De nem írok most erről. Hanem arról írok, hogy egy éve megismertem egy nőt, aki egy nagy, befolyásos nemzetközi politikai szervezet egyik vezető embere volt évtizedekig. Szikrázóan értelmes, folyton utazó, mindent olvasó, mindenről kiegyensúlyozott véleménnyel bíró, sokat látott és sokat megértő ember. Kíváncsi, mindennek folyton a végére akar járni, de amikor megkapni véli kérdéseire a választ, soha nem lepődik meg, hiszen mélyen amúgy is tudta ő már a megoldást. Ettől aztán kissé száraz ez a nő, és enyhén szarkasztikus, ahogy itt mondják: good sport, nagyszerű társaság. Felhív a napokban ez az újdonsült, de máris nagyon kedves sportbarát, és azt mondja, reggelizzünk együtt vasárnap. Nem szoktunk együtt reggelizni vasárnap, ezért meg is kérdezem gyorsan, hogy persze boldogan, de miért vasárnap és miért reggeli? Azt mondja, nem tud várni a hét elejéig, el kell mondania valamit. Gondoltam, új munkát ajánlottak neki, hogy valaki még jó hasznát vegye fiatal nyugdíjas nagy nemzetközi tapasztalatainak, de titkon azt gondoltam, azt fogja mondani, hogy valaki, régen elvált szakmai ismerőse beleszeretett, és most ő, válás után, boldog borzongással toporog a szokatlan helyzet előtt. Sütött a nap, csodálatos szeptemberi vasárnap volt, kitaláltam a helyet, tudtam, hogy nem lesznek sokan, tudtam, hogy nyugodt két óránk lesz, jött a találkozóra, úgy nézett ki, ahogy kellett: napbarnított, a sok hivatalos év után, óvatos öltözködési szabadsággyakorlatot folytató, kedves és magabiztos.

Oda sem értünk még a kávéházba, amikor megfogta a könyökömet, és hadarva, tőle szokatlan zavartsággal, sokszor mélyen a szemembe nézve azt mondta, hogy öthetes európai útra készül októberben, régi emlékeire és a mi új barátságunkra való tekintettel Magyarország volt az utazás centrumában, egy kis Olaszországgal és Szlovéniával, de ne haragudjak, és ezt személyesen akarta elmondani nekem, de az elmúlt hetek hírei, sok utánolvasás és információ után nem tud Magyarországra elmenni. Nincs hozzá gyomra. Sok mindent látott már, sok mindent tud a világról és az emberekről, de ezt a borzongatóan ismerős és ismerősen kegyetlen politikai játszmát most nem bírja megemészteni, nem akarja látni és nem akar egy ilyen országban elcsodálkozni a szépségeken. Nincs hozzá gyomra, ismételgette, nincs hozzá gyomra. Megváltoztatta a terveit és máshova megy.

Ezzel kezdődött. Azóta jöttek a munkamegbeszélések, ahol mindig mindenki meg akarja tudni, hogy valójában mit miért csinál az országom, és igazából mit szólnak és mit csinálnak az emberek. Aztán jöttek a címlapon szereplő képek az újságokban, a vacsorákon hirtelen elkomorodó asztalszomszédok, amikor megtudják, hogy magyar vagyok. Jöttek a reggeli objektív, majdnem száraz, de annál rémisztőbb rádióműsorok, és eljött a pillanat, amikor egy szakmai, nyilvános fórumon, a teljesen eltérő témák megvitatása közepén az egyik résztvevő, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, elnézést kért a nem oda tartozó megjegyzésért, de szeretné megtudni, hogy a magyar emberek és személyesen én hogy tudok elszámolni azzal, amit a magyar kormány művel.

New Yorkról majd legközelebb írok. Ez most az ártatlanságom, az ártatlanságunk elvesztéséről szólt.

(New York, 2015. szeptember)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!