New York nincs többé. A város elesett. Az a New York legalábbis, amire a világnak akkora szüksége volt, hogy úgy tűnik, soha, semmi áron nem lesz hajlandó tudomásul venni a város bukását. Az olyannyira szeretett, durva, kiszámíthatatlan, forradalmi városunk bevonult a harmincemeletnyi üveghomlokzatok, az iparszerűen működtetett múzeumok és több ezer négyzetméteres luxus-élelmiszerboltok fedezékébe.
Itt élni most olyan, mintha az ember bekerült volna egy beláthatatlan végű régészeti expedíció kutatócsapatába. Minden napunk azzal a reménnyel indul, hogy amiről olyan sokat tudunk, aznap biztosan bizonyítékot nyer, megtaláljuk az ezeréves civilizáció fületlen kancsóját. Ott guggolunk majd taknyosan, bőgve, hogy a sok fáradtság, a tanulás, munka, lám, meghozta gyümölcsét, és íme, itt a bizonyíték, megérte a szenvedés: megtaláltuk az elsüllyedt várost. Az a város szabad volt, olyasmik történtek benne, amik a józan ész szabályai szerint emberekkel nem történhettek volna. Ennek a hajdani városnak kivételes klímája volt, ami egyszerre edzetté és ritkaságszámba menően függetlenné tette polgárait. Harcos és találékony egyedek lakták, és akinek szerencséje volt megtapasztalni őket természetes közegükben, az megtáltosodva, fülében lüktető vérrel vitte hírüket és magában megesküdött, hogy soha nem fog kompromisszumok között vergődve, hülyén élni. Eldöntötte, hogy megerősíti személyisége kontúrjait, hogy tökéletesen érzékelhetővé tegye magát barátai, ellenségei és önmaga számára, hogy céltábla és cél lehessen egyben, mint egy igazi hős, és megfogadta, hogy csak és kizárólag a többiekért és a többiekkel együtt fog élni és dolgozni, mert másként semmi értelme az egésznek. Mert New Yorkban ezt tanulta.
Aki New Yorkban él most, az mindennap ezt a régi várost kutatja, ahol a befektetett szellemi energia duplán térült vissza és jutott belőle mindenkinek. Tulajdonképpen az egész világnak. Szép napjaink vannak itt, amik rendre vereséggel érnek véget, de mindig felszínre kerül valami a múltból, ami reménnyel tölti el ezt a tízmillió embert: egy hajdani Occupy Wall Street harcos, aki vasárnapi néma meditációs sétára hív a barátaival együtt. Megyünk együtt, súlyosan, nem beszélünk. Csak megyünk együtt. És senki nem röhög, hanem ellenkezőleg, pontosan tudni véli, mi ez.
Vagy egy ősz hajú, szép arcú, öreg indián dobos az éjszakai metrón, aki zeneelméleti kiselőadást tart törzse hagyományairól és nem kér pénzt. Szabadtéri koncertje lett volna aznap, de esett az eső, hát lejött a metróba, hogy elmondhassa, amit aznap el kellett mondania az őseiről.
A napok többsége azonban hiábavaló kutakodással telik. A korporatív város jól belepte a hajdani fényes civilizációt.
Ülünk egy szellős, irodának használt loftban négy emelet magasságban a Broadway azon szakaszától, ahova évszaktól és időjárástól függetlenül özönlik a világ bevásárolni. Karcsú dán családanyák méltóságukat sutba dobva küzdenek a bevásárlószatyraikkal, újgazdag kínaiak költenek ezer dollárt egy retikülre és deszkás kölykök százasával állnak sorban egy teljes napot, hogy övék lehessen a legújabb tornacipőmodell.
Ülünk az iroda-loftban, távolról hallani a tömeg morajlását, nagy kávésbögrék az asztalon, sárga jegyzettömbök, keksz, alma és könyvek – a kétkezi munkások hétvégi íróiskolája zajlik. Ezen a héten a taxisok, a bejárónők és a gyerekfelügyelők ülnek itt vegyesen.
Ismerik egymást, mert már egy éve járnak ide. Verset elemeznek közösen velünk, novellákat olvasnak és a saját történetüket írják. Ők mindannyian abból a régi New Yorkból valók és általában nagy röhögések között temetik a várost, és közben próbálják megőrizni a helyüket az új világban.
Seth, Lourdes, Christine, Davidson és a többiek lassan megtanulják módszeresen kiírni magukból mindazt, amit a munkanapjaikon átélnek, és miközben egyre tudatosabban szerkesztenek és egyre világosabb érvekkel kritizálják egymás írásait, módszeresen iratkoznak át abba a romos, hajdani városba, ami a világ képzeletében még mindig olyan élénken él.
Szabadnapjaikon jönnek ide és órákat töltenek velünk. Az iskolanap vége felé járunk, alattunk az utcán a világ költi a pénzét, és John, a veterán New York-i taxisofőr elkezdi felolvasni az otthon megírt házi feladat verset.
A taxikból eltűnő hamutartókat felváltó tévékről ír, a telefonjukba bámuló utasokról, akik már veszekedni is elfelejtettek, a járdákon imbolygó drogosokról, akiket felváltottak a jógamatracaikkal utat törő céltudatos edzőtermi megszállottak. John azt kérdezi, hogy mi a fene történt a városával.
Ülünk az asztal körül és mindannyian túlságosan is jól tudjuk a választ. Hát ez történt. De azt is tudjuk, hogy ez így van rendjén. Semmi soha nem múlik el, csak alámerül és elhalkul. A régi, fennkölt New York része ennek az egész röhejes mainak.
Mint ahogy mi is mindannyian része vagyunk ennek a vicces, világot behálózó New York-játéknak a patetikus keresgélésünkkel és könnyes felfedezéseinkkel.
Lehet, hogy nem is egy eltűnt várost keresünk? Vagy lehet, hogy nem is New Yorkot? Én például Budapestet?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!