Sokszor a legboldogabb pillanatokban jön. Néha, amikor egy hosszú és bonyolult munka végére ér az ember. Hónapok feszültsége robban ki, mondjuk, siker van, mindenki boldog, rengeteg ember, kézfogások, ölelések – és egycsapásra hirtelen mindenki idegennek tűnik.
Vagy vacsora közben itteni barátokkal: minden jó, élvezzük, hogy egymással vagyunk, ettünk valami jót, ittunk bort, nyugodtan árad a beszélgetés, és hirtelen mindenki elkezd hiányozni, aki nemcsak, hogy nincs itt, de több ezer kilométerre van innen. Iszonyúan el lehet veszni abban a kis fájdalomban, amit talán, talán honvágynak hívnak.
Jön még, amikor hirtelen egy másodperc alatt az itteni világ perifériáján találja magát az ember. Amikor tíz év után is előfordul, hogy vizet kérek, és vajat hoznak a kávézóban, amikor ezredszerre is zavarba jövök, amikor egy féltávoli ismerős a szemembe néz, és azt mondja, hogy nem is tudom, mennyire szeret, és mi milyen monumentális barátok vagyunk, vagy amikor ha valakinek fájdalma van, akkor azt mondják, hogy milyen rettenetesen sajnálják és már a mondat végén az e-mailjeiket ellenőrzik a telefonjukon.
Leginkább akkor van honvágyam, amikor rájövök, hogy nem lehet honvágyam. Mert abba az országba nem lehet vágyni, ahova vágyok. Oda nem lehet vágyni, ahol a politikusok kivagyi újgazdagsága úgy van csodálva, mintha valami finom divat lenne, holott valójában civilizálatlanság és ízléstelenség. Karórástól, palotácskástól egészen a jelzésértékű feleségekig.
Oda nem lehet vágyni, ahol az ország ügyei úgy dőlnek el, mint egy maffiaharcban, és ahol a bölcsesség, a felelősség és az alázat még hírből sem ismert, továbbá intézményesítve működik a részvétlenség. Oda nem lehet vágyni, ahol végiggondolatlan kisebbségi komplexusok vakítanak el döntéshozásra felkent éretlen elméket.
Az a Magyarország, ahova az ember az örök Rodostóból vágyakozik, megszűnt. Erős a gyanú, hogy soha nem is létezett, de ha ebbe belegondolunk, akkor tényleg mindent, de mindent elvesztünk. Ha kicsit bizakodóbb hangulatban vagyunk, akkor azt kell higgyük, hogy odébb költözött és ott lebeg valahol ködbe veszve a vágyak és az örök nosztalgiabirodalmában.
Abba a Magyarországba nincsenek repülőjáratok, nem mennek oda vonatok, és autóval is bajos lenne odajutni. Az a hely esszenciája annak, amit mindannyian szeretünk gondolni a saját hazánkról. Ott van a múltunk, az emlékeink, ott szövődnek a terveink, ott érezzük leginkább biztonságban magunkat és ott tudjuk, hogy mi miért van. Valami mélyen összeköt bennünket, és ezt a közösséget szívesen osztjuk meg másokkal, akik kíváncsiak rá. Nyugodtak és nyitottak vagyunk abban a távoli országban, ahonnan szívesen megyünk el és ahova boldogan térünk vissza, hiszen az a hazánk. Nem valami fennkölt fogalom, hanem csupán egy valóságos hely, semmi különös: az otthonunk.
Vegyünk magunkhoz élelmet, meleg ruhát, jó cipőt, és induljunk el mindannyian, akik oda vágyunk, hosszú, tömött sorokban, alszunk az útszéli árokban, megosztjuk a vizünket egymással, hátunkra vesszük a betegeket. Mi, akik eljöttünk, és ti, akik ott maradtatok. Keressük meg a hazánkat. Találkozzunk ott!
ORSÓS LÁSZLÓ JAKAB
(NEW YORK)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!