Amerika éppen csak túl van egyik legnagyobb és legmagasztosabb nemzeti ünnepén, a július 4-i függetlenség napján. Azon túl, hogy az ország nagy része, jó százmillió ember megszállja a repülőtereket, és az ország egyik sarkából átverekszi magát a másikba, valamint elkölt több millió dollárt húsra, kukoricára és alkoholra, hogy a nagy ünnepet gigantikus grillezésekkel szentelje meg; valamint azon is túl, hogy a nagyobb városokat – mint például New York – fél napra lebénítja a késő esti tűzijátékra mindenhonnan idesereglő óriási tömeg, ez az ünnep azt is jelenti, hogy az általános patriotizmus világló fényében kristálytisztán kirajzolódnak Amerika súlyos problémái.
Két nappal a nagy nap előtt az egyik legnagyobb brooklyni könyvtár színpadán áll a fényes pálya elé néző fekete stand up komikus, és talpig öltönyben, szorosra kötött nyakkendőben iszonyú koncentrációval újra előadja Frederick Douglass, a hajdani rabszolgából lett író és államférfi 90 perces, vaslogikával és lenyűgöző előkelőséggel megírt 1852-es, július 4-e alkalmából írt híres beszédét Amerika mámoros szabadságmítoszáról és ugyancsak mámoros és leküzdhetetlen vágyáról, hogy embereket állati körülmények között rabszolgasorba tartsanak. Baratunde Thurston, a nagyreményű író és komikus csodálatra méltó meggyőző erővel adja elő a beszédet, meg-megszakítva saját vicces vagy érzelmes kommentárjaival, és a jórészt fekete közönség teljes beleéléssel kiabál közbe vagy éppen hallgat súlyosan. Nehéz és nagyon pontos beszéd ez a hipokrata, brutális társadalomról, de a teremben tapintható a feszültség.
Nagyon sok mondatát akár tegnap is írhatták volna. Másfél évszázad sem volt elég, hogy Amerika kitalálja, miként lehetne kikerülnie a saját maga állította csapdát, és most nagyon úgy tűnik, hamarosan rácsapódik a csapda nyelve.
Az egyre gazdagodó pár százmilliárdos és a tömegével börtönbe zárt, sokszor ártatlan feketék és latinok százezrei között kezd átjárhatatlanná válni a szakadék. Egyre inkább világos, hogy a sokáig tévedhetetlennek tűnő Amerika nemhogy nem szuperhatalom többé, de még csak nem is józan, és semmiképpen nem intelligens hatalom. A szabadság őrzőiből a szabadság komédiásaivá váltak. Ezzel, persze, nem állnak egyedül a világban.
Áll az ember kedves és kapatos barátaival a bornírt tűzijáték közepén valami tetőn, ünnepélyes grilltüzek között, és azon gondolkodik, hogy valaminek vége van. Vagy pontosabban elkezdődött a vége valaminek. Nemcsak itt a New York-i tetőn, hanem otthon, Magyarországon is az arcátlanná váló politikai hazugság tükörjátékkal és a kibírhatatlan alpári lopkodással, de Angliában is a Brexit bohóc politikusainak bicskanyitogató felelőtlenségével, vagy az Európában országok közé verődő menekültek kétségbeesésével.
A himnikus július 4-e előtt egy héttel zajlott New York melegfelvonulása. A hagyományosan boldog és felhőtlen népünnepély kellős közepén egyszer csak feltűnt 49 fehér, hosszú lepelbe burkolózott alak, fejük, arcuk fehér kendővel letakarva, mindegyikük nyakában az egyik orlandói áldozat arcképe. Ahol a 49 szellem elvonult a táncoló, ünneplő nézők között, pillanatok alatt mindenhol síri csend lett. Mintha egy új jövő hirdetői lettek volna ezek a halállovagok. Kijózanító volt átélni ezt a pár percet: egy teljes energiával élő, színes és könnyed város közepén százezrek néztek zavarodottan szembe a realitással.
Példás haláltánc.
Össze kell szedni magunkat, de lehet, már késő van mindehhez. A szabadsággal viaskodó Amerika ezt üzeni ezen a fényes kora nyáron. Nem valami nagy bölcsesség, de legalább a benne levő ijedelem őszinte. Trump, Brexit, Orlando, Frederick Douglass, hátba lőtt feketék, ostoba divatkiegészítőkkel rohangáló ripők politikusok és árkokban alvó menekültek.
Voltak szebb nyaraink.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!