Miközben Amerika hitetlenkedik Donald Trump arroganciáján és ostobaságán és napokig nem tér magához, amikor a hívei ököllel ütik az ellene tüntető fiatalokat, akik szinte mindig feketék, akkor – miközben elegánsan elfelejti saját történelmi bűneit a brutális rabszolgatartással és a fekete tömegek évszázados megalázásával – az ország egyik fele gyors és határozott mozdulattal összezár. New York valóban nem része Amerikának.
Ez most, az elnökjelöltség hatalmas médianyilvánosság előtt zajló televíziós közvetítéseiben ismét napnál világosabbá válik. Amíg a déli államokban dühtől elvakult, szinte kizárólag fehér, Trump-támogatók üvöltenek torkuk szakadtából, amikor Trump kivezetteti az őt csendben figyelő fekete polgárjogi aktivistákat, amikor többezres tömeg harsogja, hogy az összes mexikói nőket erőszakoló bűnöző és azonnal falat követelnek a két ország között, akkor New Yorkban azonnal jobban lehet érezni az egymás iránti szolidaritást és – bármilyen túlzóan is hangzik – a szeretetet. Ebben a hideg és rejtőzködő városban persze ez nem azt jelenti, hogy egymás nyakába ugranának az emberek. A szeretet a politikai ízlés mentén forrósodik fel. Ebben a biztonságos, kvázi szabályozott övezetben öntik egymásra az emberek az érzelmeiket.
A nap negyedik, több résztvevős megbeszélése után lemegyek kávét inni Byronhoz, az ausztrál kávéshoz, akivel délutánonként hosszú, csapongó beszélgetéseket folytatunk. Már messziről integet, és ahogy közel érek, világossá válik, miért ilyen izgatott: megjöttek a zászlók!
És valóban, a kerekeken guruló bodega körül a járda réseibe szúrva rengeteg apró kék zászló hirdeti Bernie Sanders demokrata elnökaspiráns nagyságát. Byronnak fülig ér a szája: írt a kampányirodának és pár nap múlva itt vannak a zászlók. Nem hagy fizetni a mindig kitűnő kávéért és leül velem a járdára a műanyag székekre. Ahogy ülünk, elmasírozik előttünk a fél Soho: manöken lányok, kétméteresek, fotóalbumukkal a hónuk alatt, website-fejlesztő fiatalurak egyenszakállban, méregdrága munkászakókban, idősebb művész hölgyek és urak, diákok a közeli egyetemről, milliomos hölgyek kísérőkkel. És tízből öten ránk mosolyognak, ahogy ott ülünk a zászlóerdőben – van, aki édesen integet, van, aki felemelt ököllel buzdít bennünket a harcra, van, aki megkérdi, hogy Bernie-jelvényünk van-e vagy tudunk-e szerezni, és van, aki letör egy darab csokit, és addig nem megy tovább, amíg nem fogadjuk el. Mindenki iszonyú kedves és úgy tesz, mintha mindig is mindannyian nagyon közeli barátok lettünk volna. Byronnal röhögve fürdünk a könnyen jött szeretetben.
A környéken, ahol lakom, egyre többen rendelnek ablakba akasztható támogató táblákat, Clinton, Sanders – republikánusok sehol. Hétvégenként aztán ezek mögött az ablakok mögött politikai vitadélutánokat tartanak. Meghívják a szomszédokat, és azok barátait, mindenki hoz italt és ennivalót, és megvitatják a politikai eseményeket és a lehetséges támogatási módokat: egy ország felelős és felnőtt polgárai boldog egyetértésben a republikánus ellenséggel szemben.
Régi barátomtól kapok e-mailt, aki a város egy rejtett zugában szervez politikai kampányra adományt gyűjtő, ún. fundraising táncos mulatságot. Több száz ember lesz ott, mondja, és valóban naponta növekszik a jegyet vásárlók száma. A barátom mindennap küld kör e-mailt, és olyan lelkes és olyan szellemes a leveleiben, már szinte büszke vagyok rá, hogy a barátom.
Kérdezem tőle, hogy miért csinálja, a politikáért, a fundraisingért, az elveiért vagy csak a buliért. Azt mondja persze, hogy a fundraisingért, és persze, hogy az elveiért, de micsoda klassz dolog lesz egyszerre látni a sok embert, akit szeret, és megismertetni egymással mindenkit – és mindezt a politika ürügyén. Gurgulázva nevet, ahogy ezt mondja, és még be sem fejezi, rájön a nagy igazságra. Hát nem ez az igazi politika?, kérdezi. Hallgatok, Magyarországgal a hátam mögött és Trump baromságaival a fülemben mit is válaszolhatnék kedves és reménykedő barátomnak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
