Pandóra elnök

Gyakran ugyanazok, akik – téveszméikkel és tudatos torzításaikkal – belehajszolták ifjabb Busht az iraki kalandba. A görög mitológia Pandóráját kíváncsisága késztette a végzetes (az emberiségre bajok sorát szabadító) szelence felnyitására, az iráni atomalku felrúgásával hasonlót cselekvő Trump elnököt kisebbrendűségi komplexusa, amely – mint oly sokaknál – agresszivitásba fordul (többen is állítják, hogy már az elnökségre is azért pályázott, mert 2011-ben a fehér házi tudósítók vacsoráján Obama finom iróniával nevetségessé tette). S az ő személyes bosszúvágya találkozott a fehér fajvédők Obama és a színesek térnyerése elleni berzenkedésével, alighanem ez röpítette ezt az amúgy alkalmatlan embert a főhatalomba. Ahonnan építeni nehéz, rombolni viszont könnyű: sorra vette célba elődje politikai örökségét, a klímapaktumtól a kereskedelmi egyezségeken át az egészségbiztosítás visszaszorításáig és a migránsok (közte az ártatlan kiskorúak) humánus kezelésének elutasításáig. S most rontott neki a Teheránnal kötött összhatalmi megállapodásnak.

Amikor közvetlen környezetében többségbe kerültek az iráni atombombaprogram megfékezését kezdettől keveslő és Teheránt minden téren gúzsba kötni óhajtók, a két fő szomszédsági kibic, az izraeli Netanjahu és a szaúdi trónörökös biztatásával. S amikor Trump (és történetesen az izraeli kormányfő) elleni hazai vizsgálatok – ismert történelmi recept szerint – sürgőssé tették a közfigyelmet üdvösen másra terelő nemzetközi válságot. A mullahok teheráni rezsimjével leszámolni és nem – ha őket korlátozva is – megegyezni akarók számára eljött a régóta áhított pillanat. S ahogyan Katit a táncba vinni, a valós és vélt tények közt eligazodni képtelen Trumpot a szelence meggondolatlan felnyitására könnyű volt rávenni. Miként Busht is Bagdaddal, megcsillantva előtte a Teheránnal elbánó, ott rezsimváltozást kikényszerítő elnök pózát. Holott a floridai birtoka tőszomszédságában lévő Kuba a cáfolata a szankciószorítás bizonyosan célravezető voltának: Trump tíz elődje a megmondhatója. S ha váltig hirdeti is, hogy a phenjani zsarnok ellen bevált, Kim meglepő rugalmasságának csupán egyik tényezője, az esztendeje győztes szöuli liberális elnök mellett.

S hát éppen az iráni atomalkuban is nélkülözhetetlen Peking nyomása is kellett az észak-koreai pálforduláshoz. Most viszont Trumpnak Kína – miként a többi, a megállapodásban benne lévő – nagyhatalom nem partnere, hanem bírálója. S mind kitartana a paktum mellett, elvetve a szankciókat, Teheránt is lebeszélve az elhamarkodott cselekedetről. Egyelő- re sikeresen, de az iráni keményvonalasok, tehát a térség fő bajkeverői és az atomalku ellenzői éppenséggel boldognak látszanak. A Trumpot felhergelők ugyan legyintenek erre, bízva Amerika (és Izrael) katonai fölényében, de amint Irak vagy Líbia példája is jelzi, a rezsimdöntés könnyebb, mint a rendszerteremtés. A nacionalisták Amerikában sem okulnak tévedéseikből. Ahogyan a Népszövetséget utasították el (Hitler örömére), ma az ENSZ-t és minden világegyezményt; nem ismernek olyan kompromisszumot, amiben ne csakis Amerika engedményeit képesek látni, miáltal kínált alternatívájuk Amerika diktátuma. A közel-keleti porcelánokat sorra törő Busht még csak Amerika szövetségeseinek fele kritizálta, Trumpot már mindegyik. Pandóra legalább (megrettenve) lecsapta a szelence fedelét, Trump erre képtelennek látszik.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!