Nagy N. Péter publicisztikája

 
VH, 2017. június 17.

Még ki sem jött a lesújtó lelet a magyar egészségügyről, még nem ordított a nyilvánosságban a szám, amely szerint évente 32 ezer elkerülhető, illetve megelőzhető haláleset történik az országban e rendszer fogyatékosságai miatt, amikor az államtitkár már elővágott. Ónodi-Szűcs Zoltán bejelentette, hogy az elvesztegetett egészséges életévek 70 százalékáért a lakosság életmódja a felelős, és a különböző társadalmi csoportok között ebben óriási különbség van. És valóban, a szegényebbek majd’ tíz évvel rövidebb ideig élnek. Egyébként viszont…

Az államtitkár állítása elfordította volna a néhány nappal később megjelenő, de általa nyilván már ismert adatok hegyét az általa képviselt rendszertől.

Az általa kinyitott kör azonban rázárható. Hazai vizsgálatok szerint a 40 év feletti orvosok közül a férfiak harmada, a nők fele nem éri meg a nyugdíjazását.

Az okok sokfélék: a stressz, a szív- és érrendszeri betegségek, betegtől szerzett fertőzések, az önkárosító magatartásformák. Sokkal rövidebb ideig élnek, mint a többségünk.

Továbbá: a Magyar Gyógyszerésztörténeti Társaság négy kutatója nemrég hozta nyilvánosságra elemzését, amely szerint az 1885–1890 között született orvosok átlagélettartama 75,4 év volt, a negyed évszázaddal később születetteké viszont már nyolc évvel rövidebb. Eközben a gyógyszerészek, amint a lakosság egésze is, egyre hosszabb életet élnek. A jelenség hátterében elsősorban a 40–59 éves orvosok fokozott halandósága áll. A helyzet azóta romlott.

Egy másik kisebb hatókörű vizsgálat szerint az elmúlt 40 évben három kórház osztályvezető főorvosainak 60–90 százaléka rákban halt meg, többségük a nyugdíj előtt, miközben az átlagpopulációban ez a mutató 25,4 százalék.

Ha az államtitkár az elvesztegetett életévekért a lakosságot és a társadalmi körülményeket teszi felelőssé, akkor az orvosok meg nem élt, elvesztett éveiért logikusan nem más felel, mint az a rendszer, amelyben élnek: az egészségügy, amely saját embereit is felemészti. Illetve az ország, amelyé ez az egészségügy. (Nem világtendencia az orvosok élettartamának csökkenése.)

Hogy mi a baj, arról néhány hónapja pontosan fogalmazott a Magyar Rezidens Szövetség beadványa.

Azt írták az állampolgári jogok biztosának: „az egészségügyre fordított közkiadások mértéke, annak elégtelen volta nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a magyar állampolgároknak van a legnagyobb esélye daganatos betegségekben megbetegedni és meghalni (forrás: oecd.org), hogy egy magyar állampolgárnak háromszor akkor esélye van, hogy érszűkület szövődményei következtében amputálják a lábát (forrás: Eur J Vasc and Endovascular Surgery 2015), hogy a megelőzhető halálozások tekintetében a legrosszabb helyen, a kezelhető halálozások kapcsán pedig kifejezetten rossz helyen szerepel Magyarország, továbbá ahhoz a fentebb már kifejtett tényhez, hogy a magyar állampolgárok egy jelentős részének (jelenleg több mint 300 ezer fő és ez a szám növekvő tendenciát mutat) kétszer akkor esélye van a korai, 65 év alatti halálozásra…”

Meglehet, a páciensek többsége nincs tisztában ezekkel a számokkal, de a nyilvánosságon keresztül – akár, ha az őt hibáztató államtitkárt, akár, ha a vészjelzéseket adó hozzáértőket hallja – eljut hozzá, hogy baj van. Ha minimális mértékben sem kritikus forrásokból vagy sehogy sem tájékozódik, akkor előbb-utóbb azzal kell szembesülnie, hogy még csak nem is a terápiára, hanem a diagnózisra törekedve hajnali sorban állásra buzdítja orvosa azzal, hogy lehet, csak sokadszorra jut be. Mit gondoljon?

A beteg, aki nem bízik a gyógyulásban, nagy valószínűséggel beteg is marad. És egyre kevésbé bízhat. Jelnek gondolom a páciensek már-már eksztatikus lelkesedését az áldozatkész orvosok és nővérek iránt: nem marad más esélyük ugyanis, mint a túlpörgetett hittel való kompenzáció, miközben nyilván rengeteg egészségügyi dolgozó meg is érdemli az elismerést.

Bár ott tartanánk, hogy egyszerűen csak megköszönhetnénk, amit tettek értünk munkájukat végezve. Hogy nem kell térdre borulni, ha meggyógyultunk. Már nem is csak pénzről van szó, hanem a hitről.

Tény persze, hogy míg a gazdasági válság az uniós országok többségében nem volt jelentős hatással az egészségügyi kiadások reálértékére, nálunk gorombán, és a lemaradás alig csökkent.

Nem az egészségügy miatt bukik meg a kormány, ha egyáltalán és valamikor, de miatta lesz sokkal több szenvedés és fájdalom az országban annál, mint amennyi az élet természetes velejárója. (Nincs például a daganatos betegségeknél nagyobb kínokkal járó kór, nekünk pedig ebből jut aránytalanul sok.) Ha bírja a hatalmon lévők lelkiismerete, így is marad. Nem az egészségügy fog összedőlni, hanem mi. Igaz, egyenként, zaj nélkül, csendben, ahogy a szétázott vályogházak.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!