Papírhajó

A lélegzet a pára. A lábnyom egy lény. Éhes. Végtelenül éhes. Tudom, hogy ha éhes, akkor állat. Ha jóllakott, akkor ember. Tudom, hogy amikor a fán volt, akkor nem tudta, hogy a fán van, és amikor lejött, akkor megtudta, hogy a fán volt. Ez zavarja. Erre büszke. Mostantól versenyez. Tudom, mert már egyszer győzött. És győzni akar mostantól majd mindig.

Nem emlékszem, hogy kerültem ide. Az utolsó emlékem a pad. A radír, a toll, az uzsonnám illata. Mennem kellett, mert nagy volt a túlerő. És hirtelen itt voltam a hajóban. Egy maró mocsár halk vízén. Odalent a víz fenekén, mint az ágy öreg rugója, bugyogott az iszap sűrű leve. Lassan mozdult a föld körülöttem. A mohák közt szűk átjáró, vad sodrás. Dús élettől ragyogó homály, sötétség.

Az út gyors. Mert sötét. A sötétség magát zabálja föl. Sietnie kell, mert érzi a vesztét. Kapaszkodik. A félelembe kapaszkodik. Szorítja a liánt, de a lián már elszakadt. Már vele együtt zuhan. De szorítja, szorítja, szorítja. Egy béka a vízbe ugrik, pedig a hajóm a víz felől zavarta meg. Az állat fél. Az ember gondolkodik. A gondolat idő. A tett indulat.

Én nem tudom ezt elmondani nekik. Én ezt csak érzem. Én ezt szeretném megtanulni. Hogy elmondhassam. Ehhez szavak kellenek. Ez ellen nincs más. Hogy el tudjam mondani. Hogy nem azért utálom őket, mert a szívem színe barna. A vörös számomra nem vér, a vörös meggy, edény, pipacs, alkonyat. Tudom, hogy ha ölsz, te is meghalsz. Már próbáltam. Tudom, hogy ha azért szeretsz, hogy szeressenek, akkor gyűlölsz. Tudom, hogy az árnyékuk nem biztonság, hanem bosszú.

Messze a lombokon túl pusztít és épít a fény. Itt minden egy lélegzeten múlik. És hogy lélegzel, az mindenen múlik. Kicsivel több vagy kevesebb, és most nem kéne menekülnöm. Nem kéne lennem. Nem lenne semmi. A fény a keserű levelek végibe harap. A láthatatlan megeszi a láthatót. Átvertek engem, de az idő vert át, és nem az indulat. Az elől ültem a hajómba. Mert nem tetszett a magabiztosság. Nem tetszett a határozottság. Mert nem tetszik semmi, amely öltözik és öltöztet. Én pucér vagyok. Vagy elbújok. Ember vagyok. Őt az isten küldte. Ő maga az isten. Ha vele vagyok. Ő nem pucér. Ő nem beszél. Ő felöltözik. Ő mindig is ruhában volt. Díszes ruhában. A díszek ősi díszek. Halottak díszei. A halottat festi. Minden nap kifesti. Hogy éljen.

Nem tetszik az azonosulás. Nem tetszik az erő. Csak a víz erejében hiszek. Gyorsiramú vad ár, de béke. Hiszen az élet önmagában béke. Erők ütközése. Az ütközés élettelen. Aztán csend, hosszú, hosszú idő. És rengeteg nyugalmas erő. Halk, lassú morajból zajos, hirtelen csend. Közeleg a folyó. Most torkolat szorítja torkomat. Elsüllyedhetek. Nem én döntök róla. A folyó magával ragad. Mindenfelől ezer és ezer patak. Daga­dunk, duzzadunk. Ami növekszik, az elszabadul. De az útját maga választja. Övé a föld, a gyenge föld. Övé a hús, a kéreg, a színek. Csak én nem választhatok, mert már vele vagyok. Rajta vagyok. Övé vagyok.

Az út hosszú. Akaratunk gyenge kormány. A táj változik. Országok ezek. Partok. Domborulatok. Madarak, szelek. Az esővíz íze. Itt a döntés a véletlené. Itt nem parancsol gyáva, tolakodó, sértett akarat. Az apa a víz, és ő elenged. Nem dönt, csak figyel. Nem parancsol, csak remél. Dolgozik, mert szeret. Tudja, hogy messzire kerültem. Tudja, hogy haladok. Tudja, hogy nincs más út, mint a haladás. A változás. A tanulás. Nem hisz semmiben, csak a nap végében. Az álomban. A tervekben. A jövőben. Mindenkiben, aki bennünk bízik, és nem önmagában. Aki nem tesz különbséget. Aki nem jutalmaz, és nem büntet. Aki azért él, mert nincs más út. Nincs ország. Nincs igazság.

Már jó ideje egyedül vagyok. A papír átázott. Szivárog a víz. A lábam fázik. Nem ülhetek örökké. Nem haladhatok. Meg kell majd állnom, meg kell majd száradnom. A táj eltűnik, csak víz marad. Hol sötétebb, hol világosabb. A szél már dühös. Már hangos. Már nincs velem.

Az ár most a nyílt tengerre sodor. A végtelen a jövő. A végtelen a múlt. Most minden itt van, egy helyen. Végtelen helyen. Egy fekete hajó közelít. Vas, acél, zsír, olaj. A hangja embertelen. A hangja emberi. A hangja nincs. Ilyen hang nincs. Én ezt nem ismerem. Én ezt nem akarom ismerni. Közelít. Nincs már messze. Orrán az ágyú. Az ágyú csöve mély, sötét. Egy kislány ül rajta. A haja barna. A hajó motorja most leáll. A kislány átugrik a hajómba. Egészen közel jön hozzám.
A haja cirógatja a fülemet. Aztán felkiált.

– Zsúúzsiii néni! Tessék jönni, a Lajoska papírhajót hajtogatott az al­­kotmánybóóóóól!

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!