Soha annyi magyar ember nem vonult fel Marosvásárhelyen, mint március 13-án, az „autonómia tüntetésen” vagy a „székely szabadság napján”. Soha ennyire nem volt bizonyos az, hogy Erdély elveszett.
Hetekkel-hónapokkal korábban nyilvánvalóvá vált, hogy ez a tüntetés erődemonstráció lesz. A különállás, és nem az összetartozás demonstrálása. A szervezők, az úgynevezett erdélyi ellenzéki pártok (amelyek parlamenti mandátummal nem rendelkeznek, a helyi önkormányzatokban is csak kis arányban kaptak megbízást, politikai értelemben tehát alig léteznek) és szervezetek ragaszkodtak a március 10-i dátumhoz, az RMDSZ pedig március 15-höz, mint bármiféle közösségi megmozdulás lehetséges és elfogadható idejéhez. Már csak ezért sem lehetett szó közös felvonulásról. De a dátumvita természetesen többről és másról szól, mint időmegjelölésről.
Évek óta folyik a Székelyföld „megerősítése”, a „belső anyaország” kialakítása, a tömbmagyar vidékek képviseletének hangsúlyossá tétele. A Hargita, Kovászna és részben Maros megye politikusai (az RMDSZ ellenzéke és belső ellenzéke) által képviselt program új típusú (vagy nagyon is régi, etnicizáló) stratégiát követ: e szerint meg kell erősíteni azokat a helyi és régiós önkormányzatokat, ahol a magyarok többségben vannak, a teljes országot érintő regionális átalakításhoz illeszkedve létre kell hozni a székely autonóm régiót. Nagyon tömören így foglalhatók össze az „autonomista mozgalmak”, amelyekre egyaránt jellemző, hogy a nagy román nemzetállam kísértetével a kis székely nemzetállam délibábját fordítanák szembe.
Az RMDSZ (amely egyértelműen gyengül és marginalizálódik legalábbis a sajtóban, a követhető közvitákban, dacára annak, hogy a legtöbb szavazatot ez a szervezet nyerte el tavaly) kitart a székely emancipáció mellett a teljes erdélyi érdekképviselet, a majdnem klasszikus értelemben vett transzszilván politika mellett. Ha úgy tetszik, székely „anyaország” ide vagy oda, nem feledkezik meg olyan vidékekről, városokról, mint a Szilágyság, Mezőség, Bánság, Szamoshát, Kolozsvár, Temesvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Zilah, Máramarossziget.
Arra nehéz válaszolni, hogy van-e az etnicizáló, jobbra, de leginkább szélsőjobbra tolódó elképzelésekkel szemben átgondolt, koherens alternatíva, mert az ilyen jellegű kérdésekig, vitákig ma Erdélyben nem lehet eljutni. A „székelyezős” irányzat egyre erősebben, egyre agresszívabban vívja a szimbolikus harcot, és emellett szóhoz sem jut más, tartalmi szempont. Erről szóltak az utóbbi hónapok székely zászlós vitái-akciói. A hétvégi tüntetésig élt az illúzió, hogy mindez csak az RMDSZ és ellenzékének a belügye. Még lehetett olyanokat mondani, hogy Erdély más, Erdély tartja magát, különutas és önálló. Az autonómia tüntetésen azonban elvesztek az illúziók.
„Vesszen Trianon”, „vissza Erdélyt” – skandálta teli torokból Marosvásárhelyen a tömeg, a sorok közül ki-kiszüremlett a „büdösoláhozás”. A Horthy-korszak masírozott végig, mint „székely szabadság” és „autonómia” a városon. A feltűnően kis számban kirendelt rendfenntartók visszafogottan, profin követték a tömeget, a román járókelők (kevesen voltak, a városlakók zöme úgy döntött, inkább otthon marad) értetlenkedve figyelték az eseményeket, még csak nem is sértődtek meg. Ki tudja, mit gondoltak magukban? Hogy „furcsa emberek ezek a magyarok, mindenről ugyanaz jut eszükbe”? Vagy „mást, és másként nem is tudnak mondani, kérni-követelni”? Vagy nem gondoltak semmit, egyszerűen tudomásul vették a történteket, a tömeget, amely része az utcának, a közös életnek? Nagyvonalúak voltak vagy közömbösek? Akármit is gondoltak, egyértelmű, hogy a mai Romániában nem okoz fennakadást még az sem, hogy Erdélyt követelje vissza a tömeg.
Magyarként nem lehetett sem közömbösen, sem nagyvonalúan követni az eseményeket. Nem lehetett azt gondolni, hogy „mások” vannak az utcán, hiszen nagyon is „mi” voltunk, annak ellenére, hogy a példátlan méretű tömeg jelentős része nem is marosvásárhelyi volt, úgy buszoztatták ide. Az erdélyi Békemenet ment végig a városon úgy, hogy a szervezőknek meg sem fordult a fejében: milyen lesz az élete az itt maradóknak a tüntetés után. Hogy néznek majd a lebüdösoláhozott szomszédaik, barátaik, munkatársaik szemébe?
A masírozóknak a taktust a Jobbik és a Magyar Gárda diktálta (több busszal érkeztek Magyarország több megyéjéből, zömében Kelet-Magyarországról), árpádsávos zászlók lobogtak a városban, és eljött az a pillanat is, amikor magyar emberek követelték hangosan kiabálva magyar emberek akasztását, az autonómia, a székely szabadság, vagy ki tudja minek a nevében Marosvásárhely utcáin.
Bezárult és maga ellen fordult az erdélyi magyar világ, a szimbolikus háborúk földjén jelképesen máris lógtak azok, akik ezt nem tudják elfogadni. Erdély ma már semmiképpen sem más, nem tartja magát, és egyáltalán nem önálló. Ma itt az történik, mint ami 2010-ben Magyarország végein történt. A szélsőjobb megszerezte és kemény kézzel tartja állásait.
Marosvásárhely, 2013. március
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!