Párhuzamos magyar társadalmak

– Egy román történésznek hol szakadna el a cérnája az Erdély elvesztését olvasva? Mit gondol, mennyire tartaná kiegyensúlyozottnak a könyvét?

– Ismerek román történészeket – többek között Lucian Boiát –, akikről azt gondolom, hogy alapvető kifogást nem támasztanának. Tényszerűen nem tudnának mást mondani ők sem, csak esetleg másként értelmeznék az eseményeket, adatokat. Végeredményben és érzelmileg persze, ami számukra örömünnep, az nekünk gyásznap.

– Egy Erdély megszerzéséről írt román történelmi könyvben mi lenne a narratíva irányultsága?

– Náluk a döntő, legfontosabb esemény az 1918. december 1-jei gyulafehérvári román nemzetgyűlés, ahol kihirdették a Magyarországtól való elszakadás és a Román Királysághoz való csatlakozás szándékát. Valójában azonban egy folyamatról van szó, ami már előbb kezdődött és a trianoni békeszerződéssel ért véget. Az, hogy ők Gyulafehérváron kinyilvánították szándékukat, önmagában még nem döntött el semmit, mint ahogy a néhány nappal korábbi marosvásárhelyi és a december 22-i kolozsvári magyar deklarációk sem. A kérdés az volt, hogy ezen nyilatkozatok mögött milyen katonai erő áll, illetve, hogy Párizsban, az 1919 januárjában kezdődő békekonferencián milyenek a győztes nagyhatalmak szándékai.

– A románok többször is hangoztatott revans vágyát – eddig ti uralkodtatok, most mi jövünk – tulajdonképpen mi mozgatta? Egy elhibázottnak tekinthető magyar nemzetiségi politika a kisebbségekkel szemben?

– Természetesen erről is szó volt, de én sokkal fontosabbnak tartom az államfejlődés egész térségünkre jellemző tendenciáit. A 18. és a 19. század fordulóján Kelet-Közép- és Délkelet-Európa 24 nagy és több kisebb népcsoportjának a tagjai három nagy multietnikus politikai egység, az Oszmán, a Habsburg és az Orosz Birodalom alattvalói voltak. Ugyanezek a népek ma húsz önálló államot alkotnak. Az önállósodást persze befolyásolta a nagyhatalmi politika, ahogy a nemzetiségi politika is, de a nemzetiségi törekvések a 18. század vége óta egyre inkább nacionalista jelleget öltöttek. A nacionalizmus pedig politikai tartalma szerint azt jelenti, hogy azon a területen, ahol egy népcsoport a többséget alkotja, a nyersanyagforrásokat is ő akarja ellenőrizni, a saját nyelvét, szimbólumait akarja használni, előbb autonóm, később aztán, amikor lehet, teljesen önálló formában. A folyamaton a nagypolitika olykor gyorsított, olykor lassított, de alapvetően nem tudta megváltoztatni. A történelmi Magyarország esetében alternatívaként felmerült a föderáció, ám ezt mindig a birtokon kívüli, vesztes pozícióba került nemzetek képviselték. A győztesek a nemzetállami koncepciót tették magukévá. 1918 előtt a magyarok is. Ahogy a történelmi példák mutatják – lásd az Oszmán vagy a Habsburg Birodalom és persze a Szovjetunió felbomlását –, ez a szabályszerű végkifejlet mindig akkor következik be, amikor katonailag meggyengül a korábban stabil állam.

– A haderőnél maradva: miért volt képtelen a magyar hadsereg ellensúlyozni az 1916-ban kezdődő román inváziót?

– Románia a központi hatalmak szövetségese volt, ezért a román–magyar határt csak jelentéktelen katonai erők – mintegy 70 ezer fegyveres 76 ágyúval – védték. A románok viszont mintegy 370 ezer fővel támadtak, s a tüzérségük még nagyobb fölényben volt. Ezért tudtak egy ideig előnyomulni Erdélyben – ám messze nem abban az ütemben, ahogy eltervezték. Így amikor megérkezett az Erich von Falkenhayn által vezetett német 9. hadsereg, akkor egy-két hét alatt visszanyomták őket a Kárpátok túloldalára, és december 6-án már Bukarestben voltak.

– Ahogy a könyvében olvasható, a toborzás 1918–19-ben nem hozta meg a kívánt eredményeket, a magyarok nem álltak katonának, miközben ugyan fennen hangoztatták felháborodásukat. Kivételként a Székely Hadosztály és a Vörös Hadsereg (a Magyarországi Tanácsköztársaság hadserege) tudott ideig-óráig eredményeket elérni. Mi volt ennek a távolmaradásnak az oka?

– Gondolja meg, négyéves háború után vagyunk, sok családban a férfi ottmarad Doberdónál, az Isonzó mellett vagy Galíciában, és ha haza is jutott, akkor sebesülten – kéz nélkül, láb nélkül, esetleg vakon. A lelkesedés ezért nem volt nagy. A Székely Hadosztályban – vagy inkább különítményben – a kifejezetten székelyföldiek ugyan nem voltak többen néhány ezernél (a többiek különböző erdélyi vidékekről érkeztek), de kétségtelen: ez egy Erdély védelmére szerveződött alakulat volt. Ha a Károlyi-kormánynak van mulasztása – márpedig van! – ebben a kérdésben, akkor az az, hogy nem kezdte meg idejében egy nemzeti hadsereg megszervezését. Az I. világháborúban harcoló magyarországi ezredek mintegy kétharmada ugyanis vegyes szervezésű volt, és így magyar nemzeti érdekek védelmére egyszerűen alkalmatlanok voltak. A marosvásárhelyi 8. huszárezredben például a tisztek többsége magyar volt, de az állomány egy része a környékbeli románok közül került ki. Velük tehát nem lehetett a román hadsereggel szemben Erdélyt védeni. Ugyanez volt a helyzet a balkáni fronton, ahol Kövess Hermann tábornagy tízezer katonájának jelentős része a horvátok közül került ki, akik fegyverrel vagy anélkül siettek haza. Egyébként a magyarokat is ez jellemezte. Nemzeti hadsereget kellett volna szervezni, körülbelül úgy, ahogy Kossuth csinálta ’48-ban: a parasztoknak 10-15 hold földet ígérve, ha beállnak katonának. Ez valószínűleg vonzó lett volna.

– Egy ütőképesebb sereggel lett volna esélyünk?

– A történelem természetéből adódóan erre nem tudunk biztos választ adni. Mindazonáltal feltételezhető, hogy bizonyos, a döntően magyarok által lakott területek birtokában a magyar békedelegáció nagyobb eséllyel harcolhatott volna az etnikai határokért. A Tanácsköztársaság által fölállított Vörös Hadsereg megpróbálkozott valami hasonlóval. Bár felszabadította Felső-Magyarország egy részét, miután megérkezett az antant jegyzéke – hogyha nem vonulnak ki, akkor koncentrált támadást indítanak ellenük –, kivonult a területről. A helyzet az volt, hogy egyszerre kellett volna harcolnunk az erős szerb, az egyre jobban felszerelt román és a szerveződő cseh hadseregekkel, valamint a jelenlévő francia haderővel. Nagyon kérdéses, hogy meddig és milyen mértékben lettünk volna erre képesek. Károlyiék persze más logika mentén gondolkodtak. Ők pacifista álláspontot képviseltek, és bíztak a békekonferenciában. Csak 1919 februárjára jöttek rá, mekkorát tévedtek, s csak akkor kezdtek hadsereget szervezni.

– A nagyhatalmak geopolitikai érdekei mekkora mozgásteret hagytak egyáltalán a magyar kormányoknak? Milyen arányban oszlik meg a felelősség köztük Magyarország terület- és népességvesztéséért?

– Arányokban kifejezni ezt lehetetlen. Amit biztosan tudunk, hogy a Monarchia és azon belül a történelmi Magyarország feldarabolása a győztesek, vagyis az antant alapvető törekvése volt. 1918 tavaszától pusztán az volt a kérdés, hogy pontosan hol húzzák meg a határokat. Ennyiben adódhatott mozgástér. Ismerjük a brit és az amerikai határelképzeléseket ’18 őszéről. A trianoni határoknál ezek korrektebbek, mert a határ menti, döntően magyarlakta területek maradtak volna nálunk. Szintén ismertek a román, cseh és szerb elképzelések, amelyek viszont a trianoni határokon belüli, színmagyar területek megszerzését is tartalmazták. A békekonferencián ezeket az elképzeléseket csiszolgatták össze.

– Érdekesnek tűnik, hogy az amerikaiak mind ’19-ben, mind ’46-ban támogatják a magyarok érdekeit a határvitákban. Miért szimpatizáltak velünk ennyire, s miért nem sikerült nekik egyik alkalommal sem valóban érvényesíteni a szempontjaikat?

– Félreértés ne essék: a történelmi Magyarországot ők sem akarták egyben tartani, ellenben etnikailag korrekt határokat szerettek volna létrehozni. Az amerikaiak távoli, érdektelen, jóindulatú szemlélői voltak az eseményeknek. Őket nem Magyarország érdekelte, hanem hogy Európából ne alakulhasson ki egy németek által irányított birodalom. Az amerikai elnök, Thomas Woodrow Wilson által 1918 elején meghirdetett elveket, melyeknek az etnikai/nemzeti önrendelkezés fontos része volt, próbálták komolyan venni, ezért a határ menti területeket Magyarországnál akarták hagyni. 1945-46-ban a britekkel együtt fontolgatták a független Erdély lehetőségét, illetve ennek alternatívájaként a Partium visszacsatolását és Székelyföld autonómiáját. Ám 1946-ban mindezek az elképzelések a Szovjetunió álláspontja miatt meghiúsultak. Ami külön érdekes, hogy ekkor a franciák is egy jelentősebb partiumi sáv Magyarországnál tartását javasolták, revideálva a ’18-as álláspontjukat. Ám végül mindannyian meghátráltak a szovjetek előtt, hiszen akkor már az utóbbiak voltak birtokon belül a hadseregükkel. Másrészt 1945 tavaszától a baloldali, szovjetbarát Groza-kormány irányította Romániát.

– Mind a két háborút követően több hullámban érkeztek átköltözők a trianoni határon, ám a magyar kormányok minden alkalommal korlátozni igyekeztek ezeket a tömegmozgásokat. Miért?

– Az I. világháború utáni, kevesebb mint 8 millió lakosú Magyarországra közel félmillió menekült érkezett, akik pályaudvarok vagonjaiban, barakklakásokban, iskolai tantermekben laktak egészen addig, míg a magyar állam elhelyezte, letelepítette őket, munkát és nyugdíjat adott nekik. Egy ponton túl viszont azt mondták: többet nem bírunk fölvenni. Ráadásul a későbbi revíziót is nehezebbé tette volna, ha időközben kiürül Erdély. Ezért Budapest már 1920 elején arra az álláspontra helyezkedett, hogy a közalkalmazottak tegyék le a hűségesküt, amit a román kormány követelt, de maradjanak a helyükön.

– A közvélemény miként viszonyult a menekültekhez?

– A ’16-os román betörés idején a székelyek egy részét kitelepítették. Voltak, akiket egészen Debrecenig elhoztak. A dokumentumok szerint elég vegyes volt a fogadtatásuk, nem mindenki örült annak, hogy el kellett szállásolni őket.

– Furcsa ezt hallani, hiszen a Horthy-korszak társadalmáról úgy tudni, legfőbb vágya volt többek közt Erdélyt visszaszerezni.

– Ez így van, a későbbiekben a magyar politika revíziót akart, és a magyar társadalom politikailag tudatos csoportjai ezt helyeselték, sőt támogatták. A különbség jobb- és baloldal között annyi volt, hogy míg előbbiek inkább a régi, integer Magyarországban gondolkodtak, addig a szociáldemokraták és a liberálisok etnikai revízióban. Egy ilyen, a határ menti magyar többségű területeket érintő revíziót az angolszászok is el tudtak volna képzelni.

– Az ön által közölt, Erdély jövőjét firtató, 1946-os közvélemény-kutatások a lakosság alulinformáltságát mutatják a béketárgyalásokkal kapcsolatban. Mennyiben értékelhető ez érdektelenségként?

– Szó sincs érdektelenségről, sokkal inkább a realitások figyelmen kívül hagyásáról vagy tudatlanságról. Többet reméltek a békekonferenciától, mint amire valóban számíthattak: 75 százalék gondolta azt, hogy a partiumi sáv biztosan visszakerül, több mint 50 százalék Kolozsvár, csaknem 50 százalék Székelyföld és Marosvásárhely visszacsatolását remélte. Ismerve azonban a nagyhatalmak elgondolásait, csak a partiumi sáv merült föl realitásként, az összes többi nem.

– Ezek szerint Trianon még mindig fájó seb volt.

– Hogyne, hiszen a két háború között az iskolától, a cserkészeten és a leventeképzőkön át mindenhol a revízióról volt szó. A politikának alaptörekvése volt ez, és a propaganda sikeresen rá tudott épülni az emberek sérelmeire és vágyaira. 1938 és ’41 között, amikor négy lépcsőben revideálják Trianont, mindez fölerősödik, sokan azt várják, hogy újra helyreáll a régi Magyarország. Még Márai Sándor is azt vizionálta 1942-ben, hogy a háború után Magyarországé lesz a vezető szerep Kelet-Európában. Nagy tehát a várakozás, és hidegzuhanyként ér mindenkit a hír, hogy „másodszor is Trianon lesz”. A háború utáni 40-45 évben aztán mindez vagy majdnem mindez elfelejtődött. Más lett az iskolai nevelés, más a propaganda; a revizionizmust fölváltotta a népek internacionalista szellemiségű békés együttélésének naiv utópiája.

– A kötet utószavában írja: „Államjogilag Magyarország számára Erdély kétségkívül elveszett: 1920-ban ideiglenesen, 1945 után véglegesen. Megmaradt azonban az erdélyi magyarok számára, akik még mindig legalább 1,2 millióan vannak, és ezzel Erdély lakosságának 18%-át teszik ki. A  »Tündérkert« ugyanis – mint Kós Károly írta 1934-es »kultúrtörténeti vázlatában« – mindig »azoké a népeké volt, akik ezt a földet, ezt a sorsot és ezt a pszichét vállalták, és azoké lesz a jövőben is, akik ezt a jövőben is vállalni fogják«.” Történészként jelenleg milyen jövőlehetőségeket lát az 1,2 millió magyar-székely népesség előtt?

– Szerintem a mindent megbocsátó, szeretetteljes román-magyar összeborulás, a magyarok egyenrangú társnemzetté fogadása Erdélyben, illúzió. A realitás az, hogy a román többségi társadalom mellett Erdélyben működik egy párhuzamos magyar társadalom, a maga elég jól tagolt intézményrendszerével. Ha ez a kettő elviseli és nem bántja egymást, és ma ez a helyzet, az már eredmény. Székelyföld autonómiája pillanatnyilag ugyan nem tartozik az elérhető realitások közé, de lehet, hogy ez a helyzet egyszer változni fog.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!