Téli hajnalon

„Forogsz, Roli?”

„Naná.”

„Akkor sirály! Tehát, ahogy megbeszéltük: miben tetszik hinni ön?”

A riporterlányon piros tolldzseki, szív alakú fülvédő, a szivacsmikrofon mögött alig látszik a rúzsos, cserepecske szája. Valami pláza előtt állunk, kezemben sok és könnyű csomag, lehet, hogy ez már a Mennyország. Annál is inkább, mert gyanúsan könnyed vagyok, a válaszomban, mint ébren tenném, nem kezdek körözni a nehéz és szinte befoghatatlan tárgy körül. Nem mondom, hogy ha komolyan veszem, csak válaszkísérleteim lehetnek, nem lévén szerencsém a hívés bizonyosságához, illetve épp az a szerencsém, hogy e bizonytalanságaimban hiszek rendíthetetlenül, a kételkedés praxisában, ama érzelmes szkepszisben, mely sűrű hiszékenységeimet, elfogultságaimat úgy-ahogy egyensúlyban tartja – szóval mindebbe bele se kezdek, hanem magától értetődően azt felelem, hogy a munkában, a szerelemben, valamint a szabadságban hiszek, ami előzőeknek is úgyszólván feltétele, de azt se volna túlzás mondanom, hogy „éltetője”.

Ekkor a riporterlány leinti az operatőrt, hogy állj le, Roli, az úr valamit félreértett, aztán el se kapva orrom elől a mikrofont, minden él nélkül, a síkhülyéknek kijáró elnézéssel azt mondja, „ez így nem lesz jó, mi ugyanis a Jézus Szíve-csenölnek gyártunk, tetszik érteni?” És hogy szorri, de befejeztük. Elképedt arcot vághatok, mert megsajnál, nyugi, mondja, ha kitölti ezt az ívet, a betlehemes tombolában kivételesen részt vehet, komoly nyeremények Toyotáig, vatikáni társasútig menően, mélcím, mobilszám, hiányos adatlapot nem áll módunkban elfogadni.

Az adatlapra nem kerül sor, azért sem, mert a félálmom ekkor csúszik át az úgynevezett ébrenlétbe, nem nagy különbség, csak a forgatás lámpáit kapcsolják ki, s lehúzzák a téli ég rolóit a Mennyország kapuján. Kis csosszanással lesodródik néhány csillag, nem sok, Budapest fölött ritkán láthatóak a csillagok, ha igen, a gyerekeim úgy ámulnak el rajtuk, mint a hóesésen.

Odaát, a budai alsó rakparton hosszan szirénázik egy mentőautó, sirályvízszintes a Szabadság és az Árpád híd között. Rendszerek, kurzusok, válságok jönnek-mennek, eszik föl és hányják ki az országot, az életünket, de a mentőautók húsz vagy ötven év múlva is így vijjognak majd a rakparton, és így vijjogtak ötven évvel ezelőtt, sőt „Caesar, Napoleon korában” – hogy, mint valami kályhánál, kilukadjak Kosztolányinál.

„Hát fölkelek, nem bánom az egészet”, odalent elmegy az első troli, nyomában nagy szusszanásokkal megérkezik a kukásautó. Nem gyújtok lámpát, a város fénypiszka a hajnal világosságával elegyedve ad annyi fényt, hogy teát főzzek, s elveckelődjek a laptopomig.

Egy téli hajnalon, ami csigalassan reggellé ezüstöződik, igazán nehéz a hitről írni. Nehéz bármiről, legföljebb maga a téli hajnal a kivétel, és újra elölről. Ezt még nem írom le, de már ülök a gép előtt, mozdulatlan vagyok, a sötét képernyőben alig dereng az arcom. Nem sok választ el, hogy ezen túl mást se csináljak, mint a téli égről írjak szabad, megrendeletlen mondatokat, amik jobbára versként egzisztálnak majd, igaz, egy olyan szövegtérben, ahol ez nagyjából mindegy lesz.

Tulajdonképpen ezt is mondhattam volna a riporterlánynak, hogy hiszek a téli égben, ami tavaszira fordul és nyárira és őszire, persze ekkor is a munkára gondoltam volna, amitől a téli ég mondattá lesz. A nyelvről itt és most nem is beszélve. Mert azt is mondanom kellett volna, hogy kisasszony, magyarságomat hovatovább egyedül a nyelvben élem meg, ebben viszont hiszek, a nyelvben, noha a nyelvnek nem mindig, ha tetszik érteni.

Bekapcsolom az öreg, rozoga laptopomat, még mindig gyorsabban bútol be, mint az agyam. Ez utóbbiból megpróbálom, ha rosszul, ha töredékesen is, de elővarázsolni a Hajnali részegséget, már csak az említett „Caesar, Napoleon korában”-sor miatt is, amiről persze később, a Google segítségével kiderül, hogy az Ének a semmiről utolsó sora, ennyit a bizonyosságról. Meg arról, hogy nincs mindig a hajnali kézügyemben Kosztolányi-kötet, pedig kéne, és nem placebónak.

Addig ücsörgök, amíg zizzen a képernyővédő, és kockásan, szorgalmasan hullni kezd a monitorhó. Nagy ürességek között olyasmikre gondolok, hogy a gyerekeimmel kellett volna kezdenem, akikben feltétlenül hiszek, a jövőjükben, s hogy akkor a jövőben magában. Meg arra gondolok, hogy fogy az időm, ez is, meg az is, ideje tehát némely artikulált hangokat, legalább valami pozíciót keresni magamban ehhez a tárcához, lehetőleg úgy, hogy kicsit ellépjek a karácsony előtti szereteti tülekedéstől, amelyben egyszerre vagyunk a legjobbak, és a legócskábbak, a legőszintébbek és a legálságosabbak.

Olyanok tehát, amilyenek.

Az utóbbi években, tán mert szerelemmel szeretnek és szerelemmel szeretek, szinte megszerettem ezt a karácsonyi zsizsgést, pontosabban azt, ahogy bennem él, szorongás és odaadás nem könnyű, de teherbíró együtteseként. Roppant különös tárgy a szeretet, nem is tárgy, inkább alaksejtelem, az ember, tegyen bármit, egész életében ekörül forog, vagy fordítva: őkörülötte ólálkodik ez a megviselt, törtfehér párafelhő, hosszúdad lélekpamacs. Olykor nem több mint igyekvés, ügyetlenül fölrakott álszakáll, de az arc védtelensége, odabújása nagyon is valódi.

Glóriapor, emlékragasztó angyalkorunkból.

Megnyitok egy üres dokumentumot, hóesés után a vakító hómezőt, s az jut eszembe, igazán megnézhettem volna, volt-e szárnya ebben a félálomban a rúzscserepes lánynak, a tolldzseki alatt akár lehetett is, továbbá, ha volt, ha nem volt, mit szólt volna, ha a kérdésére a Hajnali részegség utolsó soraival válaszolok?

Hát nézze csak, angyalom, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szívem feszítve húrnak, dalolhatnékom támad az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek, se most, se holtan. S bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, kisasszony, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.

Vajon erre is leállította volna a Rolit, mondván, az úr valamit félreértett?

Nem tudom. Kitalálhatnám épp, de erre már nem marad időm. Reggeledik, beütöm az első mondatot, hogy hajnalban, mielőtt végül írni kezdtem ezt a tárcát, mit félálmodtam, aztán addig írom, amíg megtörténtebb nem lesz, mintha tényleg megtörtént volna.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!