Az írógépeket, mint tárgyakat nagyon, de írógépelni nem szerettem. Illetve, a papírt igen. Volt egy határozott illata a kétpéldányos, indigós géppapírnak, nem mintha tisztán, önmagában bármikor éreztem volna, mindig füsttel volt elegy, legalább két cigaretta égett a hamutartóban.

Ha volt cigarettatárca, volt tárcacigaretta is.

Ahogy húsz éve nem, most sem találok ki semmit előre, hagyom magam terelődni a homályos tárgytól és magamtól, a csütörtöktől és a véletlentől. Fölírok ezt-azt nyersanyag gyanánt, jobban mondva fölkérdezek.

Például azt, miért ódzkodom egyre inkább attól, hogy tárca helyett vagy gyanánt publicisztikát írjak, hogy direkt közérezzek.

Mármint pont ez alatt a vonal alatt, épp ebben az igen fontos újságtérben mi okom van ódzkodni – s ez most a dicséret helye, a Vasárnapi Híreké –, holott erre volna való ez a hely, igen. Erre is volna. Ezer mindenre volna való. A szó, a világ, az ember. Az író.

A tárca arra való, amire használom, morgom kis csönd után magamnak, és araszolok tovább, legalább a képernyő egyik szélétől a másikig. Járkálok a neten, kinyitom, amit mindig, beleolvasok ebbe-abba. Hosszan bámulom a friss hírt, és nem tudom, síkhülyének vagy vércinikusnak tartsam-e a csepeli polgármestert, aki Nyirő József irodalmi estet akar tartani a Radnóti Miklós nevét viselő művelődési házban. Azon kapom magam, nem is igazán érdekel a motiváció­ja, ingerküszöböm magas és alacsony, ahogy vesszük, a hasonló buzgalmányok szaporíthatók, így peregnek a konszolidált, fülkeforradalmi hétköznapok. Még legyinteni is hajlamos vagyok: mit csináljon, ha a nem kompatibilis Radnótiról nevezték el a kultúrházat anno a komenisták? Arról nem is beszélve, hogy ő nagyúr létére is csak kicsi pont, teszi, amit a hamvakkal roppant sikeresen kampányoló főnökeitől lát, akik reá mutogatnak, hogy lám, milyen sokan akarják Nyirőt. Mentalitásba, tantervbe, miheztartásba. Miközben nem is Nyirő az érdekes. Hanem hogy akit akarunk, azt belevesszük, kerül, amibe kerül.

Nem érdekel, mondom, pedig dehogynem, épp azért érdekel, hogy megvédjem magamat tőle, mert nem szeretném, hogy fölfalja az életemet, a gyerekeimét, ahogy azt sem szeretném, hogy én faljam föl magamat, ahelyett, hogy élnék, tenném a dolgom. De hát, gondolom magamban, hétről hétre azt teszem, most, ma reggel épp ez a dolgom – hogy jó-e így, más kérdés.

A csömör, az émely meg a fáradtság okán, alighanem önvédelemből mantrázom egyre gyakrabban, hogy nem érdekel, hogy elegem van az egész fülkeforradalomból. Hogy nem érdekel a hazámra telepedő keresztény-nemzeti kurzus a röhejes és sírnivaló tündérországimázsával, nem érdekel a felelős politikusok hektikus, horthyzásba, nyirőzésbe bújtatott versenyfutása a nácikkal, nyilasokkal, hungaristákkal, ahogy tetszik. Nem érdekel a Teljhatalom Zrt. tahó és mohó, egyre dühösebb és idegesebb bírvágya, s a köré ügyeskedett garnírung, az eszement, rémesen dilettáns sikerpropaganda, píár the word.

Nem érdekel a közszolgálatnak csúfolt hírmutyizás nyájas médiabalettja, nem az ájtatos, informális megfélemlítés, megspékelve a klasszikus cenzúra öngóljaival, nem érdekelnek a kurzus szemforgató, morálhabos magyarázatai, hogy tudniillik mindig minden törvényes – persze, hogy az, csak épp az adott törvényt öt perce hozták, és tán arra a szükséges öt percre, amíg az ügylet, lenyúlás, kinevezés, átminősítés nyélbe üttetik, megannyi „Lex maga jusztis az enyém”.

És mantrázom, hogy nem érdekel a folytonos és eltökélt szorosra vonás, holott dehogynem. Félre­­nézhetek, legyinthetek, de ott van. Itt. Az NKA ügyesen kitervelt einstandolása, pél­­dául. Némi kerülgetés, kérés, kínoskodás után, hamm, egy slukkra lenyeli a nagy, cent­­rálerőtéri Osztap Bendő. Volt, nincs, illetve van, csak nem azoknak, és nem úgy és nem arra.

Ma nyújtják be a törvényjavaslatot, miszerint L. Simon László friss államtitkár, mint egy nippet, személyes emléktárgyat, magával viszi a Nemzeti Kulturális Alapot új munkahelyére. Ter­­mészetesen ezzel is jobb lesz nekünk, mert mindig mindennel csak jobb lesz, hiszen a lehető legszorosabbra vonódik a kapcsolat, mármint az erőforrás minisztériummal, miáltal, hála a nemzeti együttműködésnek, a kultúrpolitika átkos széttagoltsága felszámolódik, s végre közvetlenül tud élni az NKA lehetőségeivel, az, akit a párt odaállított. Egy a tenyér, egy az abrak. És lesz, aminek lennie kell, erős kultúrpolitika, jelentsen ez bármit. A szorosság éles vonásait az arcon. A tekintetben. Hatalmat, befolyást, ellenőrzést. Húzdmeget és ereszdmeget. T-ket, hármat, ötöt, tucatot.

Június 14-én, csütörtökön, Vazul és a Véradók Világnapján még kétszáz nap van hátra az évből. Homályos, dunsztosüveg napok után végre nyurgakék a nyári reggel, harsog a fák zöldje a Pozsonyi úton, zümmög, zöng a troli, akár a béke méhe. A nyár, a nyár, a nyár – tán ezt az egyszerű jambust kéne leírni ezerszer, a nyarat és kiterjedt holdudvarát, a ragyogás, a kioldódás, a nyári ég természetét, valamifajta kegyelemét, lazaságét, a nonsalanszét, ami nélkül nem lehet élni.

Azaz dehogynem, csak nem nagyon érdemes.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!