Sok kicsi emlék, nem is igazán megírnivalók, fekete grízek csupán, pontocskák a becsukott szem mögött.
Érzetek, érintetek.
Például a döbbenet, a sötét, ujjongó fejbevertség, a pillanaté, mikor befejezem a Psychét. A rémület, hogy ha ilyen van, ha ilyen csoda kortárs földi halandó tollából az én anyanyelvemen írható, akkor nekem most rögtön – 1974? – abba kéne hagyni versírást és minden effélecsinálást. Aztán rögtön az ellenkezője, hogy ha ilyen van, akkor ez a csoda jelen van, mégis van, itt is és most is, és akkor mindig is, akkor verset írni kell és lehet, necessze, még ha egyelőre, elnézvén a magam verseményeit: „semmi, fogd meg jól”.
„Amy, nem iszunk meg ketten tíz sört, te egyet, én kilencet?” – ezt tisztán hallom a szemem mögül, isten áldja a képzavart, hallom az utolérhetetlen angyaltaliga hangján, holott ha elhangzott se hallhattam, egy a legendárium szárnyas mondatai közül.
Fényes és bizonytalan foszlányok, mint az ökörnyál, egy praktikus, mégsem felejthető közlés, ahogy a Jelenkor szerkesztőségében, nagy társaságban megszólal mikor egy rajongó többször levöresezi: „hadd el, gyerekem, vörös az, egyszerűen csak vörös."
Aztán egy késő délutáni látogatás, harmincvalahány éve, nem keresem az alkalmat, de örülök neki és várok rá. Szorongok, persze, például azon, hogy szólítom majd, ha se lesanyibácsizni – Miskázni Vörösmartyt? – se lemesterezni nem tudom és nem akarom. Ott ülök végre a Muraközi úton, a házuk nappalijában. Csüggenék a szaván, ha nem hallgatna, de Weöres hallgat, nem kínosan, viszont kiterjedten. Beteg már, fáradt, már nincs itt, ez kicsit tán szomorú, de magától értetődő, s nincs benne semmi bántó. Úgy nincs itt, ahogy az angyalok, hogy dehogynem. Akkor is, azóta is.
Hosszan, elmélyülten simogatja a macskát. Nem tudok nem arra gondolni, hogy bizony, az „élő klasszikus” inkább klasszikus már, mint élő, s hogy ezzel az erővel akár Babitscsal vagy Arany Jánossal is ücsöröghetnék. Ugyanúgy nem tudnám nekik se elmondani, mire volnék kíváncsi a jelenlétükben, azonkívül, hogy rájuk és kész. Nem tudnám kifejezni, hogy.
Weöres hallgat, de csönd nincs, Károlyi Amyval társalkodunk folyékonyan, Pécsről kérdezget, ami logikus, bár főleg arról, vajon mennyibe kerül ott a piacon az ezmegaz. Igyekszem válaszolni.
„És a tojás?”
„Hát, nem is tudom…” Közben az az érzésem, Weöres ott, ahol épp jár, mindent hall, s jókat kuncog magában.
Lassan rátérek a tárgyra, hisz a Jelenkor megbízásából látogatom meg őket, hogyan másképp. Új versekért jöttem a lap számára, Szederkényi Ervin, a főszerkesztő előre megbeszélt mindent. Postás vagyok tulajdonképpen, bár most a közlendő versek érdekelnek a legkevésbé. Még néhány gyümölcs szóba jön, tán a zeller is, aztán, mielőtt kínossá válna a helyzet, Károlyi Amy behoz egy dossziét, nézegeti a verseket, hármat vagy négyet talál, ami még nem jelent meg, illetve nincs folyóiratnál. Odatolja Weöres elé, Sándor, ezek jók lesznek, kérdi.
Mit tudom én, Amykám, ezeket már úgyis te írtad, feleli Weöres kis babrálás után. Jót nevetünk, a feleség és én, aztán átnyújtja a verseket. Átfutom áhítattal, nem jók, az életmű régóta kész, ami születik, az lényegében a működés része, s csak így értve a műé. Persze hálásan köszönöm őket, ha már ott vagyok, Károlyi Amy is ad a saját verseiből, tudvalévő, hogy évek óta párban jelennek meg, aztán lassan eljövök.
Két nappal Weöres századik születésnapja elé esik a soros csütörtököm, ez a mai megakánikulai nap, mikor megdőlnek a melegrekordok, mikor, hogy Weörest idézzem „a nyár az aszfaltot puhára nyalta”. Többször kértek, s így többször próbáltam írni róla, de hát megírni nem tudom, nem lehet, most sem annyira az évforduló, mint Kenyeres Zoltán monográfiája apropójából veszem elő a régi, háromkötetes Egybegyűjtött írásokat. Tudom, hol nyílik ki, Rongyszőnyeg, Az éjszaka csodái, Psyché, Majomország. Utóbbit már elkezdem idemásolni – Majompóznán majomkirály / majomnyelven szónokol / egyiké majommennyország / másiké majompokol –, de abbahagyom.
Holnap indulunk a gyerekekkel a tengerhez. Már csak az örök Bóbita miatt is illő, sőt kötelező itt, Weöres közelében emlegetnem őket, se a táncoló tündér, se a titokzatos galagonya nélkül nem tudom hajdani, altatásos estéinket elképzelni. A dolog persze bonyolultabb, más és más altatóversekkel, oda-vissza mesékkel, de ama esték mintázata, indulatmenete, puhafeketéje most mégis, mindenekelőtt weöresben játszik, s azt találom, azt esik jól mondani, hogy a magyar gyerekeknek nagy szerencséjük volt és van: magyar lévén az anyanyelvük, olyan óriástól tanulhatták a létezés boldog szomorúságát, mint Weöres.
Azt a fajta ontológiai, a nem majomi létezéshez elengedhetetlen szomorúságot, ami beleég az alaplapba, az emlékek legmélyére, ami öröm, ha fájdalmas is, a szépségé, a mulandóságé, a csodáé, akik vagyunk minden borzalmasságunkkal együtt. Hogy ez, a szomorúság megtapasztalásának öröme mennyire bonyolult egyetlen kicsi versben is, arra A galagonya egészét kéne ideidéznem. Nem teszem, sokan tudják álmukból felébresztve is, még tán e szép új világ értéktermelői is, ha voltak gyönyörködtetők és boldogságcsinálók, akik megtanították nekik hajdan.
„A természettudományos és műszaki képzés kapcsán mindig arra kell gondolni, hogy minden ország boldogulását a termelés, az értékteremtés adja. Azokat a szakokat támogatni és preferálni kell, amelyek valamilyen módon értéktermelők. A mai világban a természettudományok és a műszaki tudományok értéktermelők. A humántudományok, a kultúra nagyon fontos, de nem értéket teremtenek, hanem az embereket gyönyörködtetik, boldogságot adnak.” Ezt a passzust a Fidesz fülkeforradalmi kormányának felsőoktatási államtitkára, az ELTE volt rektora nyilatkozta a Népszabadságnak.
A vértahó B. százados 1973-ban, a kiskőrösi tüzérlaktanyában e vélekedés egy érdesebb és karakteresebb változatát vezette elő a cölöpverő nép és a faszverő művész-satöbbik különbségéről, igaz B. százados nem volt s akkoriban nem is lehetett volna államtitkár.
Ha Klinghammer István él a lehetőséggel, amit Ónody-Molnár Dóra, az interjú készítője felajánlott, ha tehát nem hárítja el – egyébként szimpatikus gesztussal – az előzetes elolvasásra s kijavításra ajánlott szöveget, mondván, ehhez az újságíró jobban ért, akkor ez a passzus, legyek naiv, tán meg sem jelenik. Őszintén hiszem, hogy ekkora otrombaságot csak egy szerencsétlen pillanat tolultathatott az államtitkár s akadémikus ajakára, de cáfolatot – vagy legalább némi hezitálást, netán visszakozást, újbóli nekifutást „a probléma árnyalásának szándékával” – én eleddig nem olvastam.
A komoly értéktermelők és a gyönyörködtető kultúrmunkások szembeállítása szóra nem is önmagában, hanem a közmunkaalapú Fidesz-rezsim kultúrszabadságharcának kontextusában érdemes. Az új időszámítás harmadik évében az a nemzeti korszellem, amit a vezér gondol, tisztjei és főtisztjei kissé drabálisan, de pontosan leírnak, kiszolgálnak és persze erősítenek egy trendet, egy értékrendszert. Ha azt mondom, a B-középét, kevésbé vagyok igazságtalan, mint az államtitkár úr, de nem mondom. Azt viszont mondom, hogy ilyen politikusként, akadémikusként egyszerűen nem mondható ott, ahol „a szó” még valamit számít, ahol az állításoknak súlyuk, következményük, s hasonló humán franckarikájuk van.
Igaz, Kétharmádiában már nem nagyon van. A gondolat csóvaként világítja meg a szotyolizmus rögös útját, még ha pillanatnyilag féligazság is, legalábbis kifejtetlen. De lehet bízni benne, előbbutóbb kiegészül egy MMA-kompatibilis véleménnyel, hogy hát igen, igen, de lássuk be, a léha értéknemteremtés csak a magukfajtára, arra a részhalmazra, igencsak túltengő törpe minoritásra igaz, aki még nem eléggé nemzetteljesítményű. A nemzeti, tehát értékes művészetre, nomen est omen, nem vonatkozik.
S akkor már egyenesben is vagyunk, megmondtuk a cybermámorba ájult világnak, hogy a hardver érték, a szoftver meg cinicinimuzsika. Képünk nem ég, hanem bizakodóan sugárzik, a Corvinuson azért nem jár a lift, ami érték, mert az okostojás-gyönyör enélkül is hajszolható.
Hogy rendszerünk zárt legyen, még a tao-orientált, nemzeti látványsporttevékenység értékteremtő voltát kell félreérthetetlenné tenni az autógyártásig menően, s rendben is van, aminek rendben kell lenni. A megújított jövő.
Komédiás pedig, nem bírván az exhibicionista vérével, úgyis akad, amennyi kell, mindig lesz tehát, aki a dolgozó nép gyönyörködtetése és szabadidős boldogsága végett szárnyat igéz a malacra, mielőtt kolbász értékteremtődne belőle.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!