A felsőhivatalnokról szóló történet, ami véletlenül épp ma, az utolsó februári csütörtökön jut el hozzám, aránytalanul befészkeli magát az agyamba. Nem állíthatom, hogy minden eleme valós, bizonyos részleteit kénytelen vagyok kitalálni. Használom tehát a fikciót, noha nem bújok mögé. Megtörtént eset, kopár, alpári, ami épp a kisszerű képtelensége által nem hagy nyugodni.
Mondanám, hogy felháborít, jogos lenne, mégsem lenne igaz, százával ülnek a züllés szekerén hősömnél úribb kocsisok. Bőven vannak a hatalmi romlottságnak attraktívabb és riasztóbb példái, terepjárósabb, főtanácsadóbb esetei – noha a paradigma ugyanaz: megtesszük, mert megtehetjük, „eddig mi szívtunk, most ti szívtok” „bekapi szeráj van” „most mi vagyunk jőve” lent és fent, értől az óceánig, büfétől parlamentig. Mégis, úgy érzem, ezektől a kis vacakságoktól élhetetlenedik el a mindennapi köztér, a nyilvános haza. És persze attól, hogy Fülkeufóriában immár semmiből nem következik semmi, minden csak hatalomtechnika, kommunikáció, drága, de hevenyészett pártparaván a munkaterület körül, hol az ország újjáépítésnek álcázott lerablása folyik.
Mivel hatalmon vannak, s maguk is elhiszik lassan, hogy gyorstalpaló gránitjuk ezer évig talapzat lesz, hiteles, pláne sokrétű kommunikációra nincs szükségük, cinikusra, bombasztikusra és lojálisra igen. Kicsit fenyegetőre igen, épp csak annyira, hogy a nem túl bátrak hallgatagra gyávuljanak, s például az alant elmeséltek se járják meg a nyilvánosságot azonnal, noha a Kunigunda utcában, a Fidesz-nyilvánosság, a közszolgálati média szentélyében estek meg, hónapokkal ezelőtt. Hogy hősöm, a törekvő felsőhivatalnok előtt milyen jövő állt, s milyen fog állni a történtek után, nem tudom. Fényes jövőt jósolok neki, hisz az Orbán-rezsim minden áron megvédi szépreményű végrehajtóit, legalábbis a törvénytől, ha már a törvénytelenségtől és önnön mohóságuktól nem sikerül.
Ráadásul törvényt se sértett különösebben. Édes szájához izzó szív és jégcsapos agy társult, hogy Adyt idézzem.
A baj ott kezdődött, hogy a Kunigunda utca szentélyi büféjében nap mint nap kapható volt egy kedveltnek mondható édesség, az Illés-kocka. Adatközlőm nem tudta a nevét, én nevezem el így. Gyanúm szerint habos volt, krémes volt, esetleg lekváros-csokis, noch dazu mákos, bizonyos fokig túrós, egyszóval nem volt akármi, valódi tényező volt, akiért talán még össze is verekednének surmóbb, sőt prolibb helyeken, ha e helyeken kapható lenne ilyesmi.
A közszolgálati büfé rendszere zökkenők nélkül, olajozottan működött, ám egy szép napon a derült égből beütött a krach. Elkelt az egyik, a másik, a harmadik Illés-kocka, addig-addig, míg elfogyott az utolsó darab is.
Hogy történhetett ilyesmi? Úgy, hogy elvitte egy dolgozó. Kifizette, és uzsgyi, tányéron vagy becsomagolva, de határozott evési céllal elszelelt. Állítólag mit sem sejtve tette ezt, bár milyen dolgozó, milyen alakítója a jövő nyilvánosságának az, ki az utolsó Illés-kockával szembesülve, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének harmadik decemberében „mit sem sejt”?!
Alkalmatlan dolgozó, és ez még a jóindulatúbb, már-már „liberális” föltételezés.
Alighogy szabadon, bár sietősen eltávozott, megjelent főhivatalnoki hősünk titkárnője, kit az édesszájú kabinetvezető, igen elfoglalt lévén, leküldött egy olyan finom, habos izéért, mint a múltkor – nevet nem mondott, így is egyértelmű volt, hogy ki és mit akar.
A titkárnő szomorúan konstatálta, hogy az Illés-kockát mind elvitték, az utolsó darabig, s visszamenvén ezt tudtára is volt kénytelen adni a főnökének, kit a heves csalódottság és, mondjuk meg őszintén, a vele való packázás éktelen haragra gerjesztett. Mert nem az, hogy elfogy, hiszen tételezzük fel, hogy van ilyen, akár kabinetvezetőkkel is, nem vagyunk gyerekek, finom is, friss is, fogyjon! Hanem mért pont konkrétan őelőle és mért pont az utolsó darabot viszi el, aki elviszi?
Akárki is legyen, egy akárki.
Nem akarván jogi útra terelni az ügyet, fizikailag visszaszalajtotta a titkárnőt, mert igen elfoglalt volt, hogy tessék kideríteni, ki volt az elkövető. Hát, őnekik fogalmuk sincs, ki volt, felelték a büfé kérdőre vont dolgozói, kik az ellenséges propagandától megtévesztve aligha bontották ki az igazság minden részletét. A titkárnő tudta, hogy a vezérigazgatói kabinetben egy vulkán készül kitörni, s tán könyörgött, tán fenyegetőzött, de a tettestársak makacs, sőt beszédes hallgatásuk mellett eléggé el nem ítélhetően ki is tartottak, noha az ő szabotázsgyanús gondatlanságuk vezetett a példátlan esethez, ami további kivizsgálást vont maga után.
Ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez, de azt nem köszöni meg, már bocsánat. A roppant elfoglalt főember úgy a forradalmi időknek, mint a hely valóságfeltáró szellemének megfelelően hívta a biztonsági szolgálatot, s vizualizáció céljából üstöllést bekérette a felvételeket, melyeket a szorgos biztonsági kamerák készítettek a büfében, valamint a hozzá tartozó összes menekülési útvonalon.
Szorult a hurok!
Komoly és nehéz elemzés vette kezdetét, a vágatlan felvételeken emberek jöttek-mentek, az eset időpontjában, ellentétben a későbbiekkel, alig volt közszolgálati dolgozó, ki a vásárolt cukrászsüteményt és a saját, azonosításra alkalmas arcát egyszerre mutatta volna a legközelebbi kamerának. Hősünk és munkatársai, bizony, az utolsó Illés-kocka-vásárlót keresték a szénakazalban. Nem tudták, férfi avagy nő, nem tudták, tányéron viszi-e a bűnjelet vagy épp becsomagolva, s ha az utóbbi áll fenn, nem dugta-e el valami táskába, mely további kiterjesztést tett volna szükségessé. De erre nem került sor, kitartó szakértelmük szerencsével járt, azonosítható állapotban, minden kétséget kizáróan megtalálták, akit kerestek.
Az illetőnek ez volt a szerencséje, hogy áldja-e azóta is, nem tudom.
Merthogy nem rúgták ki, noha a legközelebbi elbocsátási listán ott találta a nevét, igen előkelő helyen. Bizonyos nézőpontból ez nem volt nagy ár, hisz a csalódott főhivatalnok be is rendelhette volna őkelmét, s trükkös rablási kísérletre hivatkozva lágyékon és bevásárlószatyron rúghatta volna. Ehhez képest mi egy kirúgás?! Kultúra, tolerancia, arányosság. Pláne, ha be sem következik. Ha a belső szóbeszéd pletykaszárnyán – mely minden vágyat, tán túlzó, gyerekes, de szent akarást lehúz a sárba, melyből vétetett – a szentély főpapjának helyettese tudomást szerez a dologról, s az utolsó Illés-kocka elrablóját egy mozdulattal kihúzza a listáról.
Azóta, legalábbis a mendemonda szerint, a közszolgálati büfében az utolsó cukrászsüteményt nem vásárolja meg senki. Hogy ez mit jelent, hogy a félelem jele vagy a lázadásé ironikus fricska képében, eldönti a közeli, rosszabb esetben a távoli utókor.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!