Závada regényei kisebb vagy nagyobb tengeri hajók, komoly, lassú, mélymerülésű darabok, élükön a legutóbb megjelent szívszorító, keserűen életteli Természetes fénnyel. A foglalkozás, amit ebből kiírok magamnak – kézzel, kockás füzetbe, mert kézzel írni jó –, se a regényt nem jellemzi, se én nem akarok vele kezdeni semmit, de gyönyörű: verandagyártó asztalos. Illetve azt akarom vele kezdeni, hogy gyönyörű.
A két jambust a spondeus pallócskája köti össze a harmadikkal, az r-ek, a gy-k, a d döngése, a mély hangrend telt zenéje, s hogy mögötte ott egy valódi világ, a parasztiból átpolgárosodó, a nyitott tornácokat átverandásító mesteremberrel, aki belsőépítész is, asztalos is, üveges is, ha úgy tetszik, ablakos tót.
A raciscei öböl túlfelén, ha megvillan egy ablaktábla vagy egy autó szélvédője, mintha Kosztolányi aranytűi villannának fel összekoccantukban. Rekedten, lomhán veszekszik a világgal egy kakas, ahogy a Balaton-felvidéken a fűnyírók, itt apró csónakmotorok berregése tagolja a csendet, ha ugyan csend a lárma hiánya, nem tudom.
Az első igazán kánikulai nap Korculán, a terasz napernyője a fénytől, a hömpölygő UV-sugaraktól véd, a melegtől alig. Reggel van, lemegyek a lépcsőkön, úszom egyet, aztán vissza füzethez, könyvhöz, tollhoz. Szemernyi kétségem nincs, hogy így kéne élni ezen a földön, ennyi vízzel, ilyen tempóban, és akkor mintha örökké.
Paradicsom, mondom magamban, s mindjárt avval folytatom, a szárazföldi kishitűséggel, hogy ez persze merőben megszokhatatlan. De bánom is én, legfeljebb nem szoknám meg, ez a kékség, ez a vízhús, ez a mézes kotyogás amúgy sem engedi, hogy közömbösen bámulja az ember, hogy tartósan másra figyeljen, még azt sem, hogy hátat fordítson neki.
Munkaadóm magam vagyok, úgyhogy szabadságon létem eléggé értelmezhetetlen, egyrészt, mert én adtam magamnak, másrészt, mert nem dologtalanságot, csupán a másként dolgozást jelenti, s hogy nem hívom muszájnak. Tán otthon se munkának kéne nevezni, hanem beleereszkedni naponta, örömmel, izgalommal, kíváncsisággal, hiszen elég jó, szépen hullámzó és, mivel magányos, bizony szabad mesterség az enyém. Azt is megkockáztatom: megszokhatatlan, igazán nem engedi, hogy közömbös legyek iránta.
Firkálok. Ha tájról, tengerről, nyárról, ismerős kabócáimról, e megunhatatlan fűrésztelepi szimfonikusokról írok föl ezt-azt, erről, ami most körülvesz, még jól is esik. Ez a kékceruzázás. Ezek és azok, anziksz és anzipszilon, a tárca kicsi és erős forma, majd összetartja, ami szétbolházkodna, nincs tárgyam vagy célom, okom a soros csütörtök. Ilyen július itt még nem volt, mondja korculai házigazdánk. Hajóskapitány, de már nem hajózik, komoly cége van, számos komoly hajója, 10 ezer tonna fölött.
Az elsők, a Lady Racisce és a Lady Korcula hajdan banánt hoztak Európába Közép-Amerikából. Épp e nyáron állítanak be három új hajót, mondja, úgyhogy van dolguk bőven, a családtagok is a cégben dolgoznak, s bizony végig, egész nyáron, igaz, a nap végén ide jönnek haza, ebbe a paradicsomi házba.
Bbanánalkonyatokat, nagy narancssárga és vörös hajókat képzelek el különféle látóhatárok peremén, úszó konténerraktárakat, vízi kamionokat, útvonalaik oly sűrűen rácsozzák be a tengereket, mint hálószatyor a görögdinnyét.
Tegnap jut eszembe, s kapok nagy kedvet Füst Milánhoz, hogy A feleségem története elején van egy elbeszélésnyi passzus, amiben, 100 mérföldre Alexandriától, kigyullad Störr kapitány ötezer tonnás, gyönyörű kis hajója, a Daphné. Ugyan a kitörő vihar és felhőszakadás az utolsó pillanatban eloltja a tüzet, Störr a maga sorsának rosszra fordulását innen, e végülis szerencsés esettől számítja.
Pedig égett ő már hajdan Trieszt előtt is, a Giudittával. Ma reggel elég izmosnak, teherbírónak látszik a net, hogy megkeressem a regény szövegét. S ha már ott vagyok, „fent a hálón”, belenézek a hírekbe is. Nincs ez gyakran, mióta nem írok magyar mesét, megtehetem, olykor meg is teszem, hogy ne érdekeljen, illetve ne határozzon meg egy-egy hír, történés, botrány.
Ha még írnék, mármint mesét, gondolom apatikusan, akkor azért a miskolci polgármester-jelölést csak meg kellett volna meséznem, hogy miként ír fölül elvet és hosszú távú érdeket, hogy erkölcsről ne is beszéljek, egy vállalhatatlan ötlet. A harcos antirasszista Gyurcsány és a DK, aki korábban hányingerkeltőnek nevezte Pásztor Albert volt rendőrkapitány némely nyilatkozatát, most az illető mögé áll – nagy ravaszul és rém ostobán. Radnóti Sándor roppant pontosan fogalmaz a Dinamó című internetes fórumon: „Még az is lehet, hogy jobb polgármester lesz – mármint Pásztor Albert –, mint az eddigiek. Egyetlen egy ok van, amiért védhetetlen, ez pedig az, amiért esélye van rá, hogy megválasszák – mert cigányellenes, rasszista rendteremtő hírében áll. Hogy az is, az… ebből a nézőpontból érdektelen.”
A Füst Miláné tényleg nem egy hosszú passzus, s roppant összefogott, úgy emlékeztem rá, hogy részletezősebb, hajósabb, tengeresebb. Az írót és beszélőjét főleg az eset belső lenyomata, baljóslata érdekli, méghozzá az egész történet kontextusában, de mivel Füst Milán nagy író, s mivel a könyv remekmű, ott van, takarékosan fölhordva, de ott van a hajó. Ott rezeg, ropog, ott a szag, a füst, a gomolygás, az atmoszféra.
Házigazdánk csóválja a fejét a júliusra, neki elhihetjük, mondja, ő bejárta a tengereket, hogy mára megváltozott a klíma, és ám miattunk, e föld mohó lakói miatt, akiket a haszon hajt, a tőke, a profit, semmi más. És hogy kész, passz, ez befejezett tény. Valóban felhős napok után vagyunk, egész múlt vasárnap esett, s mikor írom e tárca végét, csütörtök délután is újabb vihar készül, lusta, hétköznapi kis viharocska, persze nem mondhatnám, hogy zavar, a víz jó, a terasz jó, isten tenyere nem hűl ki egy kis esőtől.
Épp folytatnám itt kapitányunk közhelyes, de nehezen cáfolható szavait a Balázs Béla-idézettel, miszerint „a világ kint haddal tele, mégse abba halunk bele”, mikor elkezdenek áramlani a hírek az
Ukrajnában szakadárok által föld-levegő rakétával lelőtt malajziai repülőgépről. Fölfoghatatlan, majdnem 300 áldozat, roncsok 15 kilométeren szétszóródva, s mindez megszállottak, gazemberek, hatalommániás tébolyultak miatt és által.
S innen, innentől, mint valami üvegcserép a bőrből, bizony kiáll a Balázs Béla-idézet, s az isten tenyerét se könnyű emlegetni a világ rémületesen törékeny verandája fölött.
Inkább Füst Milánhoz térek vissza, Störr kapitány megjegyzéséhez: „Mindebből pedig arra következtetek, hogy a téboly lakik az emberben. És mindenkiben. A lélek mélyén van a lakása.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
