Parti Nagy Lajos: Az einstand művészete

Azóta cikkek, publicisztikák sora mondta el a Jobbik listázhatnékjáról, ami mondható, történni meg pontosan annyi történt, amennyi várható volt és van. A zsidózók továbbra is zsidóznak, a tiltakozók tiltakoznak, Orbán Viktor egyre gátlástalanabb, pőrébb turulrezsimje hejehujázva vágtat bele az egyre dermesztőbb semmibe.

A féken és a gázon rendíthetetlen Fidesz-hívők, kilóra lekötelezett mamelukok, félőrült sámántanoncok, valamint cinikus hatalomtechnikusok ugrándoznak, akiknek bőven lesz idejük kiugrani a járműből, s átülni másikba, ha arra kerül a sor. A kemény mag, az F-közép csak a talpára eshet, vagyon, beágyazottság megvan, ellenzékben pláne sértett és harcos magyarságteljesítő lesz mindahány, szökken az adrenalin, a haza nem lehet ellenzékben. Láttuk már őket, viszolyogtatóak és hatékonyak. S láttuk a tehetetlen másik oldalt, nyolc évük volt kormányozni, Orbán kétharmadából legalább az egyik az ő felelősségük.

Múlt vasárnap azért tűnt normálisnak a hazám, mert, némi pátosszal, kis időre nem egymás ellen, hanem egymás mellett égtek a gyertyák, s azért, mert sokadmagammal normálisnak akartam hinni, jól élhetőnek, európainak, pedig nem az, régen nem. Szép nap volt, mindösszesen egy magyar embert vágtak gyomron a zsidósága miatt, de a Jobbik idióta habogása nem hagy kétséget afelől, kinek fáj az az ütés a legjobban. A Novák Előd-féle szánalmas kis alakoknak, kik nagy zavarukban szorgosan kalimpálnák le magukat a mocsárba, ha nem tartaná fenn őket az Orbán-rezsim hatalmi logikája, miszerint támogatás csak a szélről szerezhető. Onnan, ahol a két értékhorizont slamposan, de tagadhatatlanul összeér Horthyban, Nyirőben, Prohászka Ottokárban, Csurkában.

Hosszú évek óta összeér. A Jobbik a nem antiszemita kormánypárt engedékeny fejcsóválása – miközben sok Fidesz-képviselő privát gyomra forog tőlük –, és a demokratikus ellenzék illedelmes elképedése mellett két éve zsidózik a magyar parlamentben. Még nagyobb baj, hogy a szociális és mentális helyzet, aminek az újnyilasok következményei és okozói egyaránt, jottányit sem változott. Most a demokratikus politikai erők megtették azt, amit évekkel korábban kellett volna. Bajnai arányos, hibátlan beszédének legfontosabb és legkeserűbb mondata az volt, hogy, bizony, nem jöttünk ki, barátaim, az ország legfőbb terére a cigánygyilkosságok másnapján. Hát igen. És előtte se, és mégelőtte se, pedig akkor tán cigánygyilkosságok se lettek volna.

Fekete Györgyöt se gondolom a szó Jobbik-értelmében antiszemitának, nyilván vannak, úgymond, érintett barátai, sőt odaállna a magyar miniszterelnök mellé, mikor, a mi, vagyis a magyarok nevében megígéri, hogy megvédi őket, a zsidókat. Ezzel együtt, a Demokratában elejtett mondata – miszerint nekik, az elkötelezett nemzeti érzelmű művészeti akadémikusoknak számolniuk kell azzal, hogy „Konrád Györgyöt is magyarnak tekintik külföldön, bármit is mond rólunk” – rendes, hétköznapi zsidózás, legföljebb annak nem a lumpen, hanem a kisúri, echte kereszténynemzeti változata.

Nem szívesen lennék a művészeti akadémia azon tisztelt tagjai helyében, akik ezt a mondatot szintén annak tekintik, ami. Ha az idős belsőépítész, akit Orbán turulista cinizmusa a magyar művészet vezérlőtábornokává akar fölrepíteni, nem tudja, mit beszél, úgy csupán a világhírű építész és akadémiaalapító Makovecz Imre nyomába lép. Ha tudja, akkor nyilván azt is tudja, hogy most szabadon megteheti, amiről eddig legfeljebb csak álmodott, sőt, egyenesen erre a botrányos aránytévesztésre kapott felhatalmazást, a magyar művészet einstandolására, megfegyelmezésére egy kb. kétszáz fős, kormányhű testület élén.

Csakhogy a magyar művészetnek, fájdalom, nincs lakcíme, érte fekete autón nem lehet kimenni. A magyar művészet – nem a judeoliberális világösszeesküvés, hanem a maga legbelsőbb természete szerint – roppant tagolt, bonyolult képződmény, a kurzus által nemzetinek tekintett éppúgy, mint a nemzetietlen, a belgákról nem is beszélve. Az a kormányhű naciofalanx, amivé az MMA alakulni látszik, a maga egyetértési jognak becézett vétójogával meg tud büntetni, akár el is tud lehetetleníteni intézményeket, s így egyes alkotókat is, másrészt fürtökben adathatja a díjakat a rezsim csókosainak. A vége kudarc lesz, nevetség, szégyen, mint minden pünkösdi királyságnak.

Az, hogy Makovecz Imre konzervatív baráti társasága hajdan Magyar Művészeti Akadémiának kezdte titulálni magát, majd a fülkeforradalom mézes csuszpájzán, Orbán Viktor segedelmével becsusszant a dicsőséges alaptörvénybe, hogy az legyen a művészetben, ami az MTA a tudományban, az önmagában csupán színezék lenne, egyike a rezsim kapitális übüségeinek, s tán nem is érdekelne. Az már inkább érdekel, hogy a főkegyúri akarat komoly hatalmat ad a kezükbe, hogy hozzájuk vág drága és szimbolikus középületeket, hogy a máshonnan álságosan és pofátlanul elvont pénzekkel stafírozza ki őket. Ez felháborít, noha a kultúra edzőpálya, ez a néhány milliárd csak aprópénz, smonca a nagypálya simicskális költekezéseihez képest. Tudjuk, Magyarhonban közpénz, ha klienseknek kell adni, mindig akadt és akad a kultúrszivarzsebben, s a megszorítások többnyire a mások nyakának relációjában voltak és vannak értendők. Ellentétben a közhiedelemmel, a magyar művészetben, akadémián belül és kívül egyaránt, kevés a gazdag ember. A kiválasztott művészkolléga-tagok ebből a kissé szagló apanázsból se fognak meggazdagodni. Ha meg igen, ha ilyen jól fialna a kellő magyarságteljesítmény, lelkük rajta, ettől se jobb, se rosszabb művészek nem lesznek.

Azt viszont, hogy Fekete György vindikálja magának és az általa elnökölt köztestületnek a jogot a magyar művészet többsége, sőt egésze képviseletére, így az enyémre, és mindazokéra is, akik soha be sem lépnének Vigadótól Műcsarnokig terjedő uradalmába, s akiket persze oda be sem engedne, azt kikérem magamnak. Fekete elnök úr szellemiségéhez nem volt és nem is lesz közöm.

Tegnap hallottam, gondoltam, ideírom a végére, bár nincs köze az MMA-hoz, az elszabadult közbeszéd elszabaduló következményeihez annál inkább. Történt a héten, hogy Dés László Kossuth-díjas magyar zenésznek, zeneszerzőnek valami személyes dolga akadt a Rádióban. Dolga tehát, nem munkája. Az illető dolgozó, akihez beugrott volna, annak rendje és módja szerint le akarta adatni a nevét a portán, szép, komoly porta, de a főnöke ezt nem engedte, mondván: Dés nem léphet be a magyar közszolgálati rádió épületébe.

És ilyen magyarságteljesítménnyel ez érthető is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!