A félálom fülpályaudvarán szólít meg, ácsorognak ott ilyen hangalakok, szinte kórus némelyik, sokszájú, egytestű vagy fordítva, ez változó. Azzal kezdi, hogy szóba se kéne velem állnia, mert a magamfajta bérbrekekékből a lejárt szavatosság, a levitézlett sértettség beszél, akár igazuk van, akár nem, mert egyébként ő se hülye, látja, hogy mi van, ha több nem is áll módjában.
Ha megvolna hozzá, amije nincs, őszintén szólva, éppúgy avatna magának stadiont, mint ez a, nem mondja ő, hogy, de cigánygyerek, aki napról napra nagyobb zsivány, azt mindenki látja, a cöfös szűzmárja is, csak legföljebb imponál neki. A bolsimagyar csibészség. Mert lehet a Szent Pancho-stadionról finnyogni meg a sok magán taóról a köz pénzéből, de ki ne ment volna el a VIP-páholyba, ha hívják, mer akit oda behívnak, abba legalább rajtuk kívül senki nem törli a sáros bakancsát. Ahol leosztás van, ott rend van, ahol rend van, ott világos, kitől kell félni és ki fél tőled.
Idefigyeljen, költözik át egyik fülemből a másikba, micsináljak, nem? Én eddig is micsináltam, nem? Ha élni kell és nem felkötni magam, nem? Mer ezeknek nem! Én nem oldalon állok, hanem oldalt, mer nem ám ott élek a nemzetközi liberális meg hitsorsos zsetonból, meg négyesmetrózok a belváros alatt körbe a párttutiba meg a holdudvarba, és nem ám készülök be ónezsenánt a parlamentbe sokszoros Bukta Buci lévemre, hogy kitöröljék velem a kétharmadjukat! Nem ám! Mondjuk, érthető, ha de, mert élni kell, sőt megújulni, új formákat találni a politizáláshoz kint az utcán, de azért bentről kapni a pénzemet és befolyásomat, azoktól, akik ott vannak a csapnál, amit az én asszisztálásommal összealkotmányoztak maguknak. És akikkel nemcsak az egy kanál víz köt össze kölcsönösen, hanem az elittudat is. Hát értem én, de én mit csináljak, ha nem vagyok, egyébként nagyon sajnos, egymás seggébe a húsosfazéknál?
Ennek ellenére föl kell nevelnem a gyerekemet, aki majd elhúz az unióba, ha lesz még, és legalább nem a saját semmimből kell eltartanom, ha egyáltalán megérem, hogy elhúz, lévén nekem egy közkórház már lényegében annyi, hogy vihetem is befele a vécépapírhoz az urnámat, mer nem vagyok hülye, és látom a valóságot, szemben a nagykörútistákkal, látom, hogy itt mi van lepusztítva vagy legalábbis nem föl, mint a rabjai a földnek a himnuszban.
Ha nem tudom őket elzavarni, akkor mit mondjak kisválasztó létemre? Nem azt, hogy nem is olyan rossz? Ha egyszer ők az urak, akiket utálok, akkor fogom és megszeretem őket. Stockholm-szindróma nélkül mi lenne az emberiségből, pláne a magyarságból, akik nagy kurucok, akárki akármit mond. Itt lesznek még négy évig vagy hányig, hülye lennék, ha nem magamtól lépnék be az összes kamarájukba, ha egyszer muszáj. Mert én nem várom meg, hogy beléptessenek, mint a birkát, az szentség! Minél közelebbről nézem a jó oldalukat, annál jobban fog látszani, a Kádárnak is azt néztem, annak is volt, ennek is van, ez is meg van áldva az oroszokkal, az is meg volt.
Én azt a meggyőződést alakítottam ki magamnak, hogy a konkrét személyes élet érdekében nem összevissza pofázni kell, pláne, ha pofázni egyébként könnyű a Facebookon meg az unióban. Jó, nem föltétlenül a munkahelyen meg nyilvánosan, de meg lehet oldani, ha valaki kapacitálja a szájtépést mindenféle elvont dologról, ami a kisembernek Makóba oltott Jeruzsálem. Lehet fölvonulni Kishantosok meg szaros emlékművek ellen, de azért azt saját magának köszönheti egy illető, hogy hisztérikusan nem tetszik neki valami. Kicsit szeresse meg, mindjárt nem lesz annyi baja.
Az meg natúr valóságismeret, ha azt mondom, van ebbe a szarba sok jó is, legföljebb nem lájkolok be minden hőböreszket, mer nyoma van és bejelentik, ahogy én is bejelentek a rezsivonalon az ellenem vétkezőknek, hogy miket lájkolnak, mér legyen nekik jobb, addig se velem foglalkoznak.
És ha néz rám lesajnálóan a gyerekem, akkor a kopott kabátomban leugatom, hogy ne merjen nézni, én ezt azért csinálom, hogy őneki már majd könnyebb legyen. És ha erre teljes joggal otthagy, utánaüvöltök, hogy nekem legalább van valamim, amiben újabban hiszek, haza és labdarúgás, és én igenis szeretek szotyolázni tűzön-vízen át, amíg a magyar név megint szép lesz.
Elég baj ez nekem, de ebből tudlak kijuttatni innen, ami nem teljesen igaz, de valamit el kell hitetni magával, hogy el ne hányja magát az ember, mondja ez az illető, és megrángatja a gombomat a hangjával, hogy több tiszteletet követel, bát tudja jól, nem jár neki több. Sajnos kikényszeríteni nem bírja, hogy jön ő ahhoz, ha egyszer avval van elfoglalva, hogy élni kell, mert az élet fontosabb annál, hogy ne álljál be érte, ahova éppen tanácsos, meg be ne fogd a szájad, úgyis kívülről fogod be, belülről azt gondolsz, amit akarsz, és az aztán… na, azt ne tudja meg senki, amíg ezt a rezsimet is el nem takarítják a fejünk fölül! És ez a valódi szabadság, amit nettó el lehet érni ugrálás meg szájcincérség nélkül is, oszt kalap.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
