Parti Nagy Lajos: Egy nagy levegő

Anyaguk, a rezgő húr, a nád, a rezgő levegő élni kezd, felsejlik, kibomlik, gazdagodik, majd önnön diadalmas holtpontján széjjelfoszlik, s lassan, súlyosan leszáll, mint bársony permeteg, hogy megéledjen újra és újra. S bár épp ez, József Attila bársonypermetege nagyon zene, az írás, hasonlóság ide vagy oda, sokkal kötöttebb, még az örömírás is, a szavak, még a fülolaj- jellegűek is, szorgos, referáncs téglák a hangok tollkupoláihoz képest.

Ha van tárgyam, pillanatnyilag csak ez, az év eleji homályos vanás, amire nem nyugodtan, nem szorongás nélkül, de rábízhatom magam. Lesz, ami lesz, ugyana gombolyagból feslődik elő, egy titokzatos rend kusza mintázata szerint, némely szálak összesodródnak, pászmásodván eltűnnek, majd előtűnnek, hoznak magukkal ezt-azt az előző életeikből, alaksejtelmet, amit akár formának is nevezhetni.

Mindenből lehet valami, jó pár éve, tán épp ilyenkor, január legelején egy színüres hómezőn indultam el, pontosabban a leadás kényszerétől hajtva elindult a kurzorom képernyő havasán, s lett belőle egy tollzsekis, degeszre öltözött alak. Botorgott őkelme a hómezőn, át a törékeny falvakon, majd Ibusár megállóhely havas sínjein az állomásépület felé. Vattacukrosodott a levegő a szája körül, nagyokat harapott, mutatván, hogy kell a nincsből cukrászdázni. Nem berúgva volt, csupán még nem volt teljes körűen kijózanodva, s ment, mint minden évben Vargányainé, Sárbogárdi Jolánnak malacpatkós boldog új évet kívánni kedves férjével egyetemben.

Elég volt követnem lábnyomról lábnyomra. Nyilván tudott rólam, hisz én találtam ki, de anélkül, hogy különösebben törődött volna velem, végigvitt ama szövegen. Tessék, mondta, sétáltam neked egy tárcát. És tényleg, nemhiába kanyargott erre-arra, a vegetárius kolbásztól a transzcendens tojáslikőrig. Utóbbi nagyon foglalkoztatta, hisz nem érkezett sehonnan és nem távozott sehová, hanem egyszer csak ott állt egy téli éjszakán tartálykocsi képében az ibusári külső bé vágányon. Hogy, hogy nem, emberi kéz érintése nélkül marmonkannákba fejtődött át, minekutána csepedős cseppig megivódott, noha azt szájjal nem illette halandó, ergo a nyomában terjengő részegség is csak olyan volt, mint a szeplőtelen fogantatás, amiben Vargányai állomásfőnök nem hitt, noha ragadt a bajsza, és cefetül másnapos volt maga is.

Hideg, napos reggelre virrad az év első csütörtöke. Hajnalban rosszkedvű szürkélkedésnek indul, aztán óvatosan megkékül a levegő, végül úgyszólván kisüt a nap – mármint Budapest fölött. Korán kelek, elviszem a lányaimat iskolába, a kisfiamat óvodába, megszokhatatlanul jó érzés a kezüket fogni, álmos, meleg gesztenyék a markomban, illetve én az övékében, ez közelebb áll az igazsághoz.

Január harmadika van, még olyan, mintha tavaly volna, tavaly meg folyton idén volt, illetve van, merthogy „a jövő a múlttal kezdődik” – de ezt fölajánlom Fülkeufória, ahogy mondani szokták, legfőbb közjogi méltóságának szabad felhasználásra. Áder János újévköszöntő beszéde nyomán – ami csinosra, közhelyesre és vékonykára sikerült, mint egy búék-kártya a múlt század hetvenes éveiben: malacos, patkós, kéményseprős –, bőven van mit meggondolni. A szép felhívását például, hogy gondoljuk meg, mire lennénk képesek mi (a kontextusból ítélve: mi, magyarok), ha „vennénk egy nagy levegőt, és így vágnánk neki az új esztendőnek. Vajon nem élhetnénk-e úgy, ahogy a himnuszunkban áll: jókedvvel, bőséggel?”

Dehogynem, elnök úr, ha csak úgy nem!

Érthetetlen, hogy a nemzeti egyetértés rendszerében a nagy levegő, mint csodaszer, eddig senkinek eszébe nem jutott! A magyar társadalom lecsúszott, az eleven jog fájáról lehullt alsó harmada, konkrétan a szegények, köztük az éhezők, az idén úgy se lesznek képesek egyebet venni, mint nagy levegőt. Azt viszont korlátlan mennyiségben. Nem áll semmiből, elnök úr, a bőség s a nyomán fakadó jókedv kizárólag elhatározás kérdése. Az Orbán-rezsim majd’ kétéves országlása után kézenfekvő a recept: bőség az, amit annak nevezünk el, annyi pénzből bőség, amennyiből mi mondjuk, s azoknak bőség, akik megérdemlik.

A múlt században, a Brezsnyev-éra kellős közepén született, vagy született újra a vicc, miszerint nyílt pályán megáll a Szovjetunió kommunizmus felé robogó vonata, s egy lépést se, semerre se. Brezsnyev szalajtja a mozdonyhoz a szárnysegédeit, de semmi, főbelövés terhe mellett is semmi, áll a szerelvény a nagy orosz sztyeppén, áll mint a cövek, hogy úgy mondjam. Szemellátig lenge orosz fű, felhők, guggoló bokrok, nagy orosz szél. Csönd van, ami már-már kínossá kezd válni, mikor Brezsnyev elhúzza a főtitkári szalonkocsi ablakain a függönyt és fölrikkant: elvtársak, megérkeztünk!

És meg is. Jókedv, bőség, pláne, ahogy a himnuszunkban áll, mért is ne? Ki tiltja meg?

Lassan harmincöt éve, hogy mesterségem az írás, de máig nem sikerül szorongás nélkül leülni az üres papír, majd a képernyő elé. Ha szorongásnak hívom, akármilyen szép, zenei is a szó, nem fedi pontosan ezt az állapotot. Szürkés, meglehetősen formátlan képződmény, nagyon él, noha éle nincs, legfeljebb nyomása, kiterjedése. Egy súlyos, puha házbizalmi, egy kapus, egy szűkszavú gondnok – kis túlzással ő az én vezérem, mely bensőmből vezérel. Tárgya és tétje homályos, olyasmi, hogy kitart-e, végig tudom-e, illetve végig bírom-e. Mármint „a távot”, akár tudom előre, hogy mekkora, akár nem.

Fontos érzés, alighanem lerázhatatlan, egyszerre gyú- és vivőanyag. A gyerekeim Mord Alajosnak hívják, s pontosan tudják, hogy a szegycsontom alatt lakik, van egy kis szolgálati lakása, igaz, ritkán tartózkodik ott, csatangol, mi több strabancol a tereimben és dohog. Hangja, hasonlít az enyémhez, s az enyém, amelyen egyezkedem vagy veszekszem vele, az övéhez. Össze is szoktak keverni minket. Össze is szoktam.

Nem könnyű vele. Emelkedettebben munkahipotézisnek mondanám, holott semmi hipotetikus, nagyon is valódi, igaz, csak a munkától múlik el, mely kiváltja, de attól rendre elmúlik, legalábbis alábbhagy, a vállát vonogatva visszavonul a helyére. A semminél ez is jobb, morogja, de vajon mi lesz holnap, és azután? Ami pedig a levegőt illeti, egy nagy Levegőt ő tiszta szívvel ajánlana többszöri végigmondásra, a József Attiláét. Nem az a szilveszteri műfaj, de momentán még nincs is minden nap szilveszter.

Igaz, ez is csupán nagy levegő kérdése.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!