A vár felőli bejárónál a Szigliget-tábla alatti „Európai falu” titulust kissé lefújták. Hogy mikor, mindegy is, le van fújva, oszt kalap, örüljenek, hogy ennyivel megússzák, mielőtt a küszöbönálló tusványosi Bármi megtörténik. Az ilyen kiírások kissé nevetségesek, bár emberünk, mikor az „európai”-ra ráfújta kékkel, hogy magyar, aligha erre gondolt. Szigliget európai falu, mert részesült uniós támogatásban, amelyből körforgalmat, játszóteret épített.
Tán föl se tűnik a tábla, ha nem mostanában jön szóba a gyerekeinkkel, többször is, hogy Európa a mi tágabb hazánk, s ennek egyik kerete a sokcsillagos Európai Unió, s bizony, mindannyiunk Magyarországa elidegeníthetetlen része e boldogabb tájnak, ha épp kifocizva is az unortodox peremre. Ha éppen röhögnek és szörnyülködnek is a magyar miniszterelnökön, aki mélyen belelát, és gondolatkísérlet címén verbális jatagánokat, kézigránátokat és bűzbombákat hordoz az övében, melyet a nemzetével azonosít.
Fújékony honfitársam lehet derék, keserű ember, és lehet pernahajder. Fújhatott amiatt, hogy nem jött ki a konkrét osztrák munkaadójával, de mély meggyőződésből is, miszerint eljön az idő, mikor lesz még a magyaroké – ami most nem. Minden. Lehet fújása szalmaláng, de lehet identitásának komoly része is a homályos gyűlölet, ami mellett ő már kitart, s ha őt meg az unió tartja ki így vagy úgy: dühe, szprékoncepciója még erősebb.
Olvasok ezt-azt, nézek, lassan elsötétül az ég, a Balaton pléhcsíkja a távolban egészen kifehéredik, villognak a déli parton a viharjelzők, mára legalább tizenöt fokot esett a hőmérséklet. Valamelyik hétvégi éjszakán egy partra vetett borgőzhajó hosszan, foszlányosan zsirinovszkijozta bele az éjszakába, hogy ha eljön a mi időnk, mindenkit reátanítunk, hogy tisztelje a magyarok istenit, ha eljön a Bármi, amit a mi magyar Putyink már rég elhatározott, hogy letolni, eltörölni – lényegében mindazt, ami hagyja magát. Hogy akkor majd lesz még a magyaroké Stockholm. A példa ragadós, az európai demokrácia e süppedt peremvidékén egyre több Zsirinovszkij szaladgál egyre magasabb sarzsival, egyre nagyobb rakétákkal a derékszíjában.
Csütörtöki hír, hogy Szijjártó külügyér, szúrós szemmel, sztálinista kérlelhetetlenséggel csapott le a svéd Európa-ügyekért felelős miniszterasszonyra. Birgitta Ohlsson, nyilván imperialista ügynök, egy cikkben összefoglalja Első Illiber tusványosi beszédét, leír, majd szankciókat sürget. Nem tagadja, nem tetszik neki, hogy valaki az EU-ban a putyini modell elkötelezettje, illetve e szerepben tetszeleg. A szankciók sürgetésével lehet nem egyetérteni, de állításaiban nincs hazugság, megnézhetni a tusványosi beszédben.
A rezsim első külügyi bástyája mégis, mint a vízfolyás, színtiszta hazugsággal vádolja meg az illetőt, akitől, naná, a magyar embereknek több tisztelet jár. Speciel magyar emberekről szó sincs a cikkben, egyvalakiről van szó, a magyar miniszterelnökről, akiről egyébként – Nádasdy Ádám szelíd iróniáját ideidézve – máig le lehet írni, hogy téved. Még most is, országlása ötödik évében is. Ennek, legalábbis az orbánizmus keretezte társadalmi béke nevében, örülnöm kéne.
Ahogy tulajdonképpen annak is, hogy a mai hírek szerint Kertész Imre – a hajdani imre kertész hazaáruló – augusztus huszadikán magas állami kitüntetést kap. Ez önmagában örvendetes. 85 éves, nagy író, hogyne járna neki a hazájától a legnagyobb kóved! Igaz, járna mellé egy súlyos bocsánatkérés is, hogy éveken át az udvar kedvenc céltáblája volt, de fogjuk föl az állami gesztust ekképpen. Ő meg fogadja el szépen, s ezzel megkövet „minket” is, úgy értve, hogy „a magyar embereket”, akit gyalázott, ugye. Legyen békesség, lám, mi kegyes akaratunkból, a mérhetetlen toleranciánkban, ha késve is, de felfedezzük a nagy író magyarságát, szemet hunyunk berlini előélete és nyilatkozatai fölött.
Csütörtök este nem tudható, mire terjesztették föl, hogy miért, afelől viszont nincs sok kétségem. Felterjeszteni bár meglepő, de hatalomtechnikailag sikeres húzás, akkor is, ha Kertész saját súlyának tudatában aligha teheti meg, hogy elfogadja. Vagy épp e tudatban teheti meg? Nem hiszem.
Nem akarom elhinni, hogy jó vagy rossz, de saját kedvében ilyen szolgálatot tesz az Orbán-rezsimnek. Ha mostanában magasabbra, messzebbre, szóval, ha másfelé figyelt, nem az itt történtekre – a Szabadság téren vagy Tusványoson, hogy csak az utóbbi hónapot említsem –, akkor azért nem fogadhatja el a kitüntetést, ha pedig tudja, látja, mi felé tart Magyarország, akkor azért nem.
Ezen most nincs mit folytatnom. Szeretném hinni, hogy büszkén elhárítja, hisz a Nobel-díjas Kertész Imrének a maga életművével és életútjával nincs szüksége e hamis, álságos, de a legnaivabban is: nagyon elkésett kóvedre. Igaz, ő már túl van rajtunk, hívein és ellenségein, szüksége immár arra sincs, hogy elutasítsa. És persze, forduljon bárhogy, erre sincs, amit rosszkedvűen és szomorúan erről a csütörtöki hírről nem tudtam nem leírni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
