Parti Nagy Lajos: Jetleg

Ettől, a kedvétől, a nézésétől persze még rosszabb lesz az enyém is. Bertók László pontos és fontos verssora jár a fejemben reggel óta: Elmenni kevés, itt maradni sok.

A jetleg, ez a klinikailag leírt, a hosszú, kontinentális repülőutak nyomában fellépő alvási és visszailleszkedési zavar igen alattomos dolog, ilyen brutális hidegfronttal párosulva maga a permanens kóválygás. Hétfő este jöttem meg Japánból, volt szerencsém az Örkény Színházzal két hétig Tokióban vendégszerepelni. Japán meghívásra, a Jógyerekek képeskönyve című nagyon, mondhatni, reménytelenül európai darabot játszották el tízszer a Metropolitan színházban, amit én írtam át hajdan magyar darabbá, ha úgy tetszik, én szabtam Ascher Tamás és a nagyszerű társulat keze alá.

Még nem vagyok itthon, még kilebegek az ablakon, még felhőjárdának nézem a fák koronáit, tengeröbölnek a Dunát. A szánalmas és felháborító eseménysort, hogy a felelős magyar kormány – mostanra mindegy, hogy önként vagy parancsra – emberkereskedők társaságává züllött, Japánban éltem át.

Egy másik, távoli kontinensről, egy roppant gazdag és nagy országból, mely Kína oldalvizén a saját kicsiségétől retteg, Európa egészen másnak látszik és mást jelent. Onnan végképp eldönthetetlen, hogy az unió tagjai különálló, viseltes múzeumi tárgyak lesznek a világ kultúrvitrinében vagy Kína és az USA mellett az egységes, legalábbis eléggé társult Európa a globális gazdaság „harmadik pólusa” lesz. A mai Magyarországnak rég ott kéne állni a társulandók között, ehhez képest, mint politikai közösség, a vitrinből is, a társulékony Európából is rohamtempóban írja ki magát. Amin nem segít, hogy ez a „magát” Orbán Viktor és pöffeteg holdudvara.

Ugyanaz a háló, ugyanazok a hírek és ellenhírek, kommentek és elemzések még pőrébbnek, abszurdabbnak mutatták az egész nyomorult áruba bocsátást, mint ahogy az Magyarországról látszhatott. Pontosabban: én ott, ha lehet, még jobban szégyelltem magam. Bár hazajönni továbbra is jó, itt élnek a gyerekeim, itt élnek mindazok, akiket szeretek, szép hazámba visszajönni egyáltalán nem öröm, régóta nem. A hazám elszegényedett, elvacakodott, elszürkült. Tehetetlenül, enerváltan, de legalábbis közömbösen tűri, ha egyáltalán észreveszi, hogy mi történik vele, felette, noha a nevében. Hogy mint valami kábult birkacsordát szépen, tempósan kivezetik Európa várkapuján a homályos, sívó semmibe, az elképzelt keleti szélbe, mely ugye nyugatra fúj, hogy aztán magára hagyják, ha már ilyen hülye volt, és engedte magát egy szélkakastól megvezetni.

Bár tán nincs is más esélye, mint hogy jelenlegi urai minél gyorsabban magára hagyják. Bajuk belőle nem lesz, nincs kétségem, hogy a Teljhatalom Zrt. urai, ha majdan politikailag ellehetetlenülnek, úgy magángazdaságilag, mint szittyamagyar értelemben is igen megerősödve fognak kisétálni ebből a grandiózus kolesz puccsból, csínytevő kísérletből, amit a delikvens igen hosszú idő alatt hever ki, ha kihever.

Orbán Viktor eszement országlása kapcsán én már semmin se csodálkozom, mégis, újra és újra meg tudok lepődni, hogy olyasmik történnek Unortodoxiában, amik a minimális, de tényleg, a legminimálisabb józan észnek is ellentmondanak, nem beszélve becsületről, tisztességről, és hasonló fogalmakról, amikkel oly hatásosan lehet petárdázni a kereszténynemzeti parádékon – félmilliós havi benzinpénzzel és sofőrös állami autókkal a seggünk alatt.

Meglepődöm, felháborodom és mélységesen szégyellem magam, hogy a hazám választott miniszterelnöke sunyi és kisstílű kufárkodásba fog, hogy pár milliárd dollár állampapírjegyzés lehetőségéért – vagy ki tudja miért, de biztos, nem Alijev két szép szeméért – elad egy gyilkost a hazájának, ahol az illetőt rögtön kiengedik, nemzeti hősként ünneplik. Mindezt ez a miniszterelnök előre tudja, ahogy azt is, hogy amit tesz, nettó gazemberség, amiből balhé lesz, minekutána hazudni kell, sőt visszatámadni, áttematizálni, harcolni, mint egy számítógépes játékban. És persze azt is tudja, hogy valahogy majd túléli.

És túl is éli, lényegében nincsenek is következmények, pár ezren tüntetnek egyet, oszt kalap. Ki-ki el van foglalva magával. A szegényedéssel, az inflációval, a munkanélküliséggel. Ha a torkáig ér, azzal, ha még nem ér a torkáig, azzal. Ami megtörténhet, meg is történik a megpuccsolt Magyarországon, kellő hatalom kell hozzá, és kellő arcátlanság. És persze a tányérképű mamelukhad, e félelem- és lenyúlásközösség, mely hatalomváltások idején szétrebben, majd ismét összeáll – mondhatnám, ez a magyar konstans.

Emberré azt tesz, ha megszólalok – folytatódik a Bertók-vers.

Ha Orbán Viktor holnap a Mézesmadzag-terv keretében bevezeti a derest, az ellenzék nem hisz majd a szemének, és ebben lehetőségei, valamint képességei ki is merülnek. A nép nagy része tán furcsálkodni fog, de rálegyint: túl légypiszok ő ahhoz, hogy pont a keszeg ülepe kelljen a nagyuraknak. A nép kisebb része párnát gyűr a nadrágjába, s lesz egy szűk réteg, aki helyesel, eleve párnás nadrágban jár. Lesz továbbá a felelős magyar kormány, aki a végsőkig, a hülyeségig lojális lesz. Véleményét megtartja magának, ha van, de nem lesz, mikorra a deres is be lesz vezetve, már nem.

Fel nem foghatom, mi bírhat rá egy profi külügyminisztert, konkrétan Martonyi Jánost, hogy egy ilyen baltás gazemberség után ne álljon föl, és döngő léptekkel ne távozzon? Az utolsó utáni pillanatban, de mégis. Hallani vélem a szóvivői választ a becsületről és a tisztességről, amiről, úgymond, a magamfajta liberális idegenszívűnek fogalma se lehet, hallani vélem, s hányingerem van az egész cinikus hablatytól. Aláállnak, rám öntik.

El fog múlni, nem tudom, hogyan, nem tudom, mikor, de pár évnél tovább nem tarthat. A mohóságukba, a macsó gátlástalanságukba fognak belebukni, épp abba, ami által örökkétig gondoltak uralkodni. El fog múlni, de nyomai, mint a himlő.

Elmenni kevés, itt maradni sok.

Jetlegem évek óta tart.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!