Parti Nagy Lajos: Lebolt, lemúlt, lejövő

Nincs illúzióim, ez a tárcafelület is, benne a legneutrálisabb mondatom is része annak, amiről egyre vacakabb szájízzel, idegenkedve beszélek napról napra. „Távolabb” tán van, és tán van „közelebb”, de kívül nincs. A hallgatás sincs kívül, tehát, bár hallgathatnék, miért tegyem, ha már van ez az én csütörtököm?

A mód, ahogyan Orbán Viktor Paks ügyében leboltolt Putyinnal, a rezsim elmúlt négy évének betetőzése és szimbóluma. A dolog csak a magánnyugdíjpénztárak kirablásához mérhető. E két háromezer milliárdos disznóság méltón keretezi a második Orbán-kormány regnálását. A népnemzeti hablaty és rezsiszabadságharc díszletei között lebomlott a jogállam, nőtt az államadósság, egy szűk vazallusréteg nagyon meggazdagodott, négymillió ember él a létminimum alatt, félmillióan kivándoroltak.

Két hónap múlva arról dönt Magyarország, akarja-e még négy évre Orbán Viktort urának és parancsolójának. S ha igen, ha nem, milyen arányban. A baloldali kihívó, az Összefogás Paks-tárgyú politikai tüntetésén, Budapest szívében, az elmúlt hideg, ám derűs vasárnap délutánján, pár ezren, ha voltak. Lehet félrenézni, ónos esőzni, ebből a kormányváltandók számára semmi, de semmi jó nem következik. A mérések szerint változatlanul vezet a Fidesz, s bár a Medián szerint 4%-kal többen hiszik, hogy a baloldal nyerhet, ez a több is csak 18%. Hiába reménykedem az ellenkezőjében, az istenadta nép külön-külön tán kormányváltást remél, de együtt Orbánt fogja akarni.

Minden oldal a saját korábbi reflexei, lehetőségei, továbbá saját eddigi gátlásai és gátlástalanságai szerint kampányol, a finisben már nem változik meg, saját árnyékát át nem lépheti. Ebben az általa kiépített arénában, a cirkuszéban az Orbán-rezsim propagandagépezete verhetetlen. Összetartás van, nincs kibeszélés, nincs egy vakhang. Félelem van, fegyelem, összeszorított fog van, a kövéri téboly szlogenje szerint: ez a harc lesz a végső, ha veszítünk, mindent elveszítünk. Értsd: jönnek a komenisták, s visszaveszik mindazt, amit adtunk nektek és magunknak.

A tétet a hisztéria abnormálissá növeszti, érte már semmi se drága, a cél minden eszközt szentesít. A szegény és igen szelektíven gazdagodó országban közpénz és Közgép-pénz számolatlanul van, szó sincs lopásról, eltulajdonításról, nem az állam pénzéből vesznek el, hanem a maguk nevére törvénykezik az államot. És mért ne tennék, hisz a hülyének tartott és nevelt alattvaló hamar megtanulta: Orbán Viktor és udvartartása maga a haza, aki nem lehet ellenzékben. Ez az emelkedett, de praktikus ostobaság a vérükké is vált: vérig vannak sértve már a puszta ténytől, hogy valaki a saját hazájukban ellenük merészel indulni, az ő hatalmukért, az ő választásukon, aminek a szabályait már évekkel korábban úgy szabták szét-, át- és össze-, hogy akkor se legyen reális esélye az ellenfélnek, ha országlásukból a megvezetett nép nagyobb része esetleg nem fog kérni.

Jól állnak. Kampányolniuk sem kell, csak annyira, mint eddig, hisz létmódjuk a kampány, amit jellemzően rezsiharcnak, szabadságharcnak titulálnak – de ebbe bele se kezdek, nyelvük szegényesebb, szuvasabb Übü királyénál, ám az öntudat, az a kakasgőg és lelemény, amivel használják, oda-vissza forgatják egy mondaton belül, az figyelemreméltó. Az, ahogyan Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezték el a törvényes államcsínyt, Magyarország kirablását, amire persze sosem kerülhetett volna sor, ha nem tudják megetetni a néppel, hogy nyolc év rossz kormányzása – mostani kihívóik valóban pocsék kormányzása – után ők, illetve a vezér, tudja, teszi, eléri. Ehhez a kapitális átveréshez nyolc év alatt médiát gründoltak, mozgalmat, ezt szilárdan a kezükben tartják. Hazugságaik, avagy célzatosan kibontott igazságaik az azokban hívők előtt leleplezhetetlenek.

Vitézi jövőjükhöz építik a vitézi múltat. Szerda este, mikor írom ezt, még nem lehet tudni, Orbán Viktor valóban elhalasztja-e a megszállási emlékmű felállítását. Rogán Antal még nem értesült a terv megváltozásáról, mások igen. Olvashatni, hogy a döntést a politikai haszon fogja motiválni. Logikus, hisz más, például a szégyen nemigen. Egyébként, ha nem lesz emlékmű, a szégyen akkor is itt marad, ahogy a projekt elszánt védelmezői, a sértett idegenrendészek is. Olyiknak talán lesz egy-két rossz perce, ha azt kell lendületesen és okosan megmagyaráznia, mért jó, hogy nem lesz, ami fél napja még jó volt, sőt, annál is jobb. Rogán is kitalálja, ha még nem tudja, hogy mért nincs igaza azoknak, akik azt gondolják, amit ő gondolt egy órával ezelőtt. Okos, higgadt szakférfiak fedezik fel majd az ellentmondást, netán a megosztó elemeket abban a gusztustalan megagiccsben, önfelmentő, cinikus hazugságban, mit korábban rendjénvalónak, legalábbis rendben levőnek találtak.

Évek óta nem hiszem el egyikőjükről sem, hogy azt mondja, amit gondol. Ez egy darabig zavart, ma már nem, gondoljanak bármit, eggyé váltak azzal, amit tettek és tesznek, amivel hátborzongatóan lojálisak. Hogy éjszakájuk legmélyebb óráján mit gondolnak bűnről, Gábrielről, pártkatonaságról, arra kíváncsi még tán volnék, de már nem érdekel.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!