Az én tárcanapom reggelén fülledt és oktondi módon esik az eső, Dunauné, látom az erkélyről, sárszínű anorákban, leszegett fejjel siet délnek, egy istennek se néz föl, se a Margit hídra, se a kiszélesítendő Lánchídra. A Szabadságról már nem is beszélve.
Iparkodik, el innen, mint valami mogorva, halaszthatatlan dolga után járó háziasszony. Hogy mi ez a dolog, azt nem osztja meg szívesen senkivel. Hogy ugyanis fél, kissé reá van ijesztve, ha megnyikkan, ha nem. Persze nem nagyon, félt ő már itt, hajaj, és összehasonlíthatatlanul jobban, mégis, van benne valami erősbödő rossz érzés. Nem mintha történhetne vele bármi, momentán mindkét vége túlnyúlik e nagytiszteletű ország, pláne az orbánizmus határain, evvel együtt ki szeret rendőri intézkedés alá vonódni, mert egy alkirálynak elment a kétharmados esze. Vagy megjött, ez se túl jó opció.
Dunauné úgy viselkedik hát, mint akinek kissé nemszeretem ismerősök között vezet az útja, s érthető, hogy különösebben nem köszöntget, folyik tova egyenesen. Természetesen a Parlament előtt, az alázatos többtiszteletét kifejezi, s keresztet is vet, sose lehet tudni, hogy e kicsattanóan rosszkedvű ország csúcsragadozói, mikor bővítik ki az arcfelismerő szoftvert, a koki- vagy pofonszoftverrel.
Kárhoztatni lehet, de csodálni nem, hogy a mondott Dunauné, ha felső megkeresésre megállítják, s rendőrileg megkérdik tőle, civil-e, kapásból azt feleli: isten ments, kérem, én nem politizálok. És nem is. Sose lehet tudni, ahol minden akciós, farhát és intézkedés alá vonás egyaránt, hamar kész a baj. Ha megvan a politikai akarat, vagyis ha szabad a pálya, Lázár alkirály összevonja a szemöldökét, s a NENYI repül, ki tudja, hol áll meg?
Akár ő, Dunauné is lehet a célszemély, amennyiben idegen hatalmak, mi több, üzleti körök civiljének gyanújába esik, többek között a Magyar Muhaha gyújtó hangú cikkei által, s legott ráküldenek egy tekintélyes kommandót, de ám őrnagyokkal, alezredesek kel az élén, majd egy tucattal. Nehogy elszökjön civil létére, amit még tagad is, mert képes rá, hogy minden hasadékon elszivárogjon.
A magyar szabadsághoz és függetlenséghez, ha jól belegondol valaki – és a nemzeti nénónénó kormánya ezen dolgozik –, a civilek rabosításán keresztül vezet az út.
A jogosulatlan pénzügyi tevékenység elkövetésének gyanúja miatt, ismeretlen tettes ellen indított eljárás keretében tartott zenés-táncos házkutatásnak két oka is van. Az egyik, hogy színtiszta megtévesztésből nincs rajta a pártfinanszírozó norvég pulóver, a másik pedig, hogy rajta van. Persze itt nem ám egy szaros pulóverről van szó, hanem hogy ki viseli. Ha az alkirály viselné, az túl a vadászi csinosságon, semmilyen intézkedést nem igényelne, ahogy az se, ha nem hordaná többé senki. S menne vissza a feladóhoz, az anyja muhaháját a skandináv idegenszívűjének!
De a világ bonyolultabb, az a fő baj, hogy amíg Norvégia, illetve, merjünk nagyot álmodni, a többi ország nem a magyaroké, addig csak a tünetet lehet kezelni.
Ezen még maga a CÖF se segít, aki szabadidejében levelet ír Obamának, hogy nem lesz ez így jó, tessék már megfegyelmezni a Washington Postot és a satöbbiket, ha pedig nem tudja, netántán nem meri a pucájával, muhaha, akkor kérdezze meg a magyarok miniszterelnökét, hogy csinálják az ilyesmit, Tutáliber illiberek, mit egy férfi merhet, merek, idézet bezárva.
De legjobb lenne, ha tessene szíves fogadni az illető miniszterelnököt fésztufész, a jól fizetett félreértegetések helyett, méghozzá gyorsan. Dunauné ezen is csak vonogatja a vállát, hogy bocsánat, de ő most a nap legvaskosabb meglepetését se kommentálná, miszerint a Hazafias Cöfront nagyszámú budapesti polgár javaslata és megkeresése alapján úgy döntött, a főpolgármester-jelöltek közül Tarlós Istvánt támogatja.
És sajnos a nap mondatára se tud mit mondani, ami Seszták Ágnes humoristáé: „Ha ezt nem a Magyar Nemzetbe írnám, akkor azt mondanám hangosan, hogy: muhaha.” De oda írja, így semmi léháskodás és viccelődés – én lázas erőfitogtattomban másként nem tudom a muhahát érteni –, hanem tömören, egy lézer pontosságával át van világítva, egyben le is döfve a sanda szándék, mi végre pereli be a Társaság a Tuggyukmiért a Kehit, hogy mondaná meg, ki utasította őtet a norvég pulóver gatyába rázására rendőrileg.
„Ugyan minek az egész felhajtás, a tiltakozás, az erőfitogtatás? Az egész cirkuszról pontosan tudható, írja Seszták Ágnes, hogy arra való, amire a többi nagy, kormányellenes hűhó: megfélemlíteni a rendőrséget, elbizonytalanítani a választópolgárt, sőt rád ijeszteni, hogy te is így járnál, ha megnyikkannál.”
Igenis, mondja Dunauné idegesen, s úgy néz körül, mint valami tébolydában, ez mind nagyon is így van, megfélemlítéstől nyikkanásig, legföljebb a tegeződés ügyében lenne aprócska ellenvéleménye.
Persze, mit tudja ő, az eső marad, a sárszín marad, fülledt és oktondi módon jön az ősz, több mint jön, már itt szuszog, verejtékezik, a lúzerek is, a lázárok is cserélődnek, igaz, nem egymással, viszont örökké csak nem tartanak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
