Kíváncsi lennék, naná, hogy tíz-tizenöt év múlva milyennek látszik majd ez a mi egyre vacakabbnak és sötétebbnek tetsző jelenünk, a tízes évek Magyarországa.
Megjósolhatatlan, nekem legalábbis fogalmam nincs, hiába próbálom nem belevetíteni se a vágyaimat, se a félelmeimet, se a szkepszisemet, csak innen tudom prekonstruálni azt, hogy mit gondolnak, netán gondolunk ott, erről, mostani magunkról.
Erősen függ attól, mi lesz Európával, az unióval ezen belül, mik lesznek tehát a keretek, kik lesznek a keretezők, sikerül-e meghaladni, netán eloszlatni azt az irracionális félelmet és gyűlöletet, amit a magyar politikai osztály, mindenekelőtt az uralkodó pártcsalád igen racionálisan gerjeszt, használ és kihasznál, másrészt függ attól, hogy mikorra és mennyire sikerül megszabadulni az Orbán-rezsimtől, s attól a gátlástalan, kardkikard populizmustól, ami évekig álcázta és beburkolta, mostanság viszont nyíltan, sőt büszkén hirdeti a roppant egyszerű célokat: megszerezni, bekebelezni, lenyomni, birtokolni minden áron. Zsebem a hazáé, a haza én vagyok, és a haza nem lehet ellenzékben.
Attól függ, mit gondolunk majdan, hogy mikor és hogyan sikerül visszasegíteni, visszaválasztani az erő nyelvét a szájba. Egyáltalán: sikerül-e, vagy egy kádárian hosszú időre megint a perifériára, Európa félhomályos hátsó udvarára kerül az ország, ahol el lehet kakaskodni és kapirgálni kurucmód, lehet keseregni, hogy bántják a magyart, de jön még a kutyára dér, s lesz még a pártcsaládé, mittudomén, előbb Kolozsvár, aztán Rimini.
Három éve van hatalmon a pártcsalád, családfőstűl, rokonokostúl. Ezer évre kalibrálja magát, miközben úgy sürög, kapkod, tömi a családi kasszát, mintha már holnap vége lenne a régijó új világnak, s pünkösdi lenne a királyság, ami egyre nyilvánvalóbban nem az.
Nincs illúzióm, régóta nincs. A többség helyeslése, legalábbis közönye mellett módszeresen lebontották a jogállamból mindazt, ami pro forma gátolhatta volna őket abban, hogy azt csináljanak, amit akarnak. S aztán már lehetett széttárni a kart: ha egyszer ez a törvény, amit hoztunk, mit csináljunk. Ha egyszer más anyagból valók vagyunk, s mi lettünk beültetve magunk által mindenhová.
Varázsszavunk a kétharmad. Törvényes választáson, 52 százalékos támogatással kaptunk kétharmados felhatalmazást, s mivel ez soha többé nem fordulna elő, a hatalmat a kezünkből semmi áron ki nem adjuk. Ezt akarjuk vele kezdeni, semmi mást. A kinemadást. Hogy a miénk, a családé. Mi osztjuk tovább, egy szárny ide, ezer hektár oda, egy comb, egy trafik amoda. Hopp, ott egy balettintézet, hozzunk törvényt, vegyük el. Mindezt csibészes mosollyal mondjuk bele a kamerába és garantáltan nem fog történni semmi, a média túlnyomó része a miénk, nyolcéves kemény munkával szereztük meg, semmiből nem áll megmagyarázni, hogy ez így van rendben. És mér ne volna, a törvény van a zemberér, nem fordítva.
Aki másként gondolja, idegen érdekek szekértolója, multibérenc, tuggyukki, fajidegen stb. – szótárunk történelmi, van benne muníció.
Sértetten elterjesztjük, hogy ha minket bántanak, „a magyart” bántják, például furtonfurt náciznak bennünket, holott csak azokat nácizzák, akiket mi se szeretünk különösebben, mert nem igazán dolgoznak a kezünk alá, de bármikor szükségünk lehet rájuk a liberálkomenisták elleni élethalálharcban.
Amint stabilan mi vagyunk az állam, mindent államosítunk. Az állami alkalmazottakat megkérdezésük nélkül karokba szervezzük, megszabjuk, hány centi úgy a szoknya hossza, mint a választott vezetőkhöz való hűség, kirúgással nem kell fenyegetőznünk, a „jobb félni, mint megijedni” érzetét a puszta kontextus, a centrális erőtér, mint értelmezési keret hiánytalanul előhívja.
A pártoktól a támogatást elvonjuk, magunktól is, de mi állampénzből kampányolunk, osztunk, szorzunk, rezsit csökkentünk. Táborunkat egyben tartjuk – egyedül vagyunk, bántják a magyart, kettős mérce, jobban teljesítünk, ennyi elég is. Nekünk higgyenek, ne a szemüknek! Minden közvélemény-kutatás minket igazol, ha nem így volna, ha kezdene nem így lenni, kitematizáljuk, hogy vannak listáink, módszereink, tudjuk tehát, ki mit beszél, ha biztos pártválasztó, ha nem.
Bármi támadásra, kritikára elég azt válaszolnunk, amit az idióta gyerekjátékban: „az mind te vagy, de én mi vagyok”. Ha nem volna elég, eltriblizünk a választási törvénnyel, ha kell, majd csalunk, aki ezt csalásnak nevezi, lecsalózzuk, lehazaárulózzuk, leugatjuk. Amíg az ellenzékben nincs erő, amíg csupán ennyi erő van, ez bőven elég. Ha a nép nem tud, nem is fog más akarni, mint minket, ezt forró szeretetként elsöprő sikerként eladni ujjgyakorlat.
Hosszan lehetne ragozni, nem teszem.
Az eltelt huszonháromból tizenegy év telt bal-, tizenkettő jobboldali kormányzás alatt. Minden választáson jobb híján szavaztam, igazán kedvem szerint soha. Nem bánom, nem voltam vele egyedül. Idejét sem tudom, mikor gondoltam utoljára Magyarországot jól élhető helynek, tán a kilencvenes évek elején, a köztársaság születésekor, majd első, illúziókkal teli éveiben. Nem bántam, hogy nem tetszettünk forradalmat csinálni, hogy nem folyt vér, hogy nem dobtak ki senkit az ablakon, tragikomikus is lett volna, hisz a kidobók és a kidobandók lényegében ugyanazok voltak.
Forradalom nem volt, de a választott szabadságon és a (magyar, szabad, fiatal, keresztény-) demokraták hol okos, hol nem okos, de legalább kompromisszumkész gyülekezetén alapuló rend racionálisan és kíméletlenül eltakarította, kiprivatizálta az előző rendszer nagyiparát, mezőgazdaságát. Ezzel polgárai minimum egyhatodát, a cigányság túlnyomó részét zárta ki a társadalomból, taszította akkora szegénységbe, olyan kilátástalanságba, amin utóbb a legjobb szándékkal sem tudott és tud segíteni. Ez közös bűn volt és van, bal- és jobboldalé egyaránt, eredményét tekintve nem szándékos, de gondatlanságból elkövetett.
Virulens romok, tán suta, de szükséges és életképes épülvények furcsa, izgalmas elegye volt a hazám, olyasmi volt, mint valami habzó, apokaliptikus főpályaudvar, ahol kissé girbegurbák a sínek, bumfordiak a váltók, szoctahó a személyzet, de nagy számban érkeznek és főleg indulnak vonatok Európa, a jelenvaló jövő felé. Ami euroszkepszis volt bennem, az inkább némi megbántottság volt, ha tetszik, kis magyar rátartiság: ez az ország, ez a kultúra ezer éve Európához tartozik, mit kell akkora hűhót csapni akörül, hogy most nemcsak része, de részese is lesz Európának.
Részese lett, tagja az uniónak, ami nem volt és nem lett az ígéret földje, de az egyetlen lehetséges választás volt. Volt és van, ezt a pártcsalád és köre jól tudja. Ott támadja, békemenetírozza a bűnös, mert szekuláris Európát, ahol éri, miközben az EU „területalapú támogatása” vagyis a zseton nélkül elveszítené létalapját, kliensei többségét, s ott állna ereje csupasz nyelvével a szabadságharcos csatamezőn. Ez, finoman szólva, nem érdeke, s amíg így van, amíg az EU létezik, s mi abban tagok vagyunk, addig bár diktatúrázás van és lesz – ádáz, olykor ijesztő túráztatása a hatalmi motoroknak –, zárt rendszert, klasszikus diktatúrát aligha lehet bevezetni Magyarországon. Ezt mondom most, mondom magamnak, tíz-tizenöt év múlva kiderül, hogy naiv voltam-e, s ha igen, ha nem, mennyire.
A ma történendők minden előzménye ott van az akkor együtt lerakatott alapokban. Voltak fényhomályos, de nem túl távoli kilátások, a piacgazdaságnak nem volt, azóta sincs reális alternatívája, a parlamentáris demokrácia működött. Emellett bugyogott föl, és meglepően kész, legalábbis alig elhanyagolt medreket talált a szenny, szellemi csontvázak húsosodtak meg és öltöttek vadonatódon egyenruhát, de az a rasszizmus, zsidózás, cigányozás, idegenezés, ami a ma a parlamenti és az utcai mindennapok része, elképzelhetetlen volt, én legalábbis nem tudtam elképzelni.
Elképzelni tán nem, de fikciót, antiutópiát tudtam belőle írni. Az első Fidesz-kormány félidejében megjelent regényem, a Hősöm tere erre tesz kísérletet: fajvédő, ébredőpalomista galambok emberméretűre fölgéneződve elfoglalják a regénybeli Budapestet. Választhattam volna fiktív helyet és országot, de nem éreztem tisztességesnek, én az akkori „itt és most”-ról beszéltem, a saját hazámról, noha a szatíra radikális túlzásaival. Nem vagyok tőle boldog, hogy mostanra nincs benne semmi túlzás, legföljebb a galambok.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!