Bő hónappal ezelőtt egy Svédországban bérelt kisrepülőgép Litvánia felől berepült Fehéroroszországba, és Minszk térségében leszórt több száz plüssmacit. Nem tudom, milyen nap szak volt, tán inkább éjszaka, szegény svéd micimackók pilinckéztek, bukdácsoltak, végül leértek Lukasenkó birodalmának földjére – a mancsukban a szabadságot és az emberi jogokat éltető, a fehérorosz elnököt és politikáját bíráló röplapokkal.
Európai mértékkel mérve ez egy bársonyos, ha úgy tetszik plüssös tréfa, melynek a kétségtelen éle macikba van csomagolva: játssz, ne uralkodj. A belorusz hatóságok nyomban őrizetbe vettek egy egyetemistát, Anton Suryapint, aki egy honlapon hírt adott az akcióról, s egy ingatlanügynököt, aki segítette a merénylőket. Leváltották továbbá a légvédelemért és a határőrizetéért felelős vezérőrnagyokat. A hírek szerint Lukasenkó roppant dühös az oroszokra, mivel az ő segítségükkel építették ki a légvédelmi rendszert, ami úgy látszik, macis röplapokkal szemben tehetetlen. A napokban pedig hazahívta svédországi diplomatáit, erre válaszul Stockholm nem volt hajlandó az újonnan kinevezett belorusz nagykövetet fogadni.
Hogy mi történt a macikkal, nem tudom. Gondolom, párat megtaláltak a lakosok, gyerekek és felnőttek, a többit gyötrött arcú, mogorva rendfenntartók szöges botokkal összeszedték, és valami felhagyott szovjet rakétasilóban elégették. Pedig perbe is foghatnák őket egyenként, ott ülhetnének a képzeletbeli, de nagyon is lehető vádlottak padján például a Pussy Riot feminista trupp orosz tagjaival, akik gázálarcban, punköltözékben csaptak botrányt egy ortodox templomban, imádkozván a Szűzanyához, hogy szabadítsa meg Oroszországot ettől a Putyintól. Hárman közülük azóta is börtönben ülnek, s akár három évet is kaphatnak.
Európa csóválja a fejét, tiltakozik, fintorog, röhög, széttárja a karját. Tesz ezt-azt, például nem engedi, hogy Lukasenkó az EU-ban számlát nyisson, amúgy, lényegében, tehetetlen. Nem fogja se Fehéroroszországot, se a többi féldiktatúrát felszabadítani az istenadta nép helyett. Putyin meg, a Pussy Riot tulajdonképpeni sértettje, Londonból, az olimpiáról üzen, hogy jól van már, nem kell nagyon büntetni őket, bár ha Izraelben vagy a Kaukázusban élnének, megnézhetnék magukat, még meg is lennének lincselve. Vagyis ő, bolsevikileg, akár agyon is lövethetné a kis dögöket, de nem. Mármint nem akarja a független bíróságot befolyásolni.
Egész délután, miközben írnám ezt a tárcát a plüssmacikról – akiken előbb-utóbb szörnyű áron, de elvéreznek a diktatúrák –, folyton elmászkálok a gépemtől. Kajakdöntőket nézek újra és újra, végignézem, ahogy a magyar női vízilabda-válogatott hősiesen és hiába kapaszkodik Ausztrália után, megnézem a hármasugró Christian Taylort, aki három jó gyakorlatával majd három és fél méterrel túlugrana egy 50 méteres medencét, végül a három jamaicai futót, akik Usain Bolttal az élen megnyerik a 200 méteres síkfutás döntőjét, aztán jövök vissza ide, a géphez.
Több mindenről írnék, többszéknyi tárgyról, végül, érthetően, az olimpia padja alá esem.
Ez az a csütörtök, amikor Kozák Danuta kajak 500 méteren, Risztov Éva tíz kilométeres úszásban arany-, a férfi kajak négyes és a női kajak kettes ezüstérmet nyer. Beszív és nem ereszt ez a lüktetés, lassan két hete, a megnyitó estéje óta nincs napom olimpia nélkül, hol hanggal, hol lenémázva suhan körülöttem ez a megunhatatlanul monoton spektákulum, suhan, folyik, hömpölyög a különféle, szemem ügyében fekvő képernyőkön.
Nem, nem vagyok függő, mégis kenyai futók csontos nevetésével, kézilabdakapusok, konkrétan a zseniális Fazekas megszállott tekintetével álmodom. Ahogy telnek a napok, lassan és biztosan összefolynak a részletek, az egész marad meg, az egész kivételessége és kavargása. Nézem, és egy percre sincs kedvem mögéje nézni, pláne kinézni belőle. Tudom, sportdiplomácia, üzlet, tudom, hogy pénz, elmondhatatlanul sok pénz, politikai ugródeszka és divatbemutató, utolérhetetlen médiashow, tudom.
Mégis, talán az egyetlen igazán közös eseménye az emberiségnek, mely ad valamiféle közösségillúziót, magyart is, európait is, még tán a világközösség illúzióját is egy pillanatra, s nem a neten. Miután leírom a szót, hogy „emberiség”, hosszan nézem. Keresem rajta a pátosz maradékát, és nem találom. Az emberiség minél inkább lóg egymás üzenőfalán, annál kevésbé tudja, milyen is, micsoda is, mint emberiség.
Mégis, az olimpia, mint valami globális jó. A londoni megnyitó estéjén például kifejezetten jó volt európainak lenni, s jó volt magyarnak lenni, és jó ma is, valahányszor bárki honfitársam odaáll és többéves iszonyatos munkával a háta mögött megcsinálja vagy nem csinálja meg, amiért kiment Londonba.
A Himnusz egy olimpiai eredményhirdetéskor van a legjobb helyen.
Mikor ma dolgozni kezdtem, még meg se száradt Risztov Éva úszódressze, aki rajt-cél győzelemmel, négytized másodperc előnnyel nyerte a távúszást. Tíz kilométer után egy villanás döntött. A mérhetőség kegyetlen, egy köröm hegyén, egy többméteres hajó kisujjnyi darabján múlik az aranyérem, mert tetszik, nem tetszik, az első visz mindent, a média figyelmét, a kivételes helyet a sporttörténelemben, mindig mindenhol az első, értem is, nem is, az ezüst- vagy a bronzmosolyok boldog keserűsége hamar elhalványul és elfelejtődik.
Már vártam, ki mondja ki először – a Magyar Hírlap –, hogy a soványka pekingi három arany a Gyurcsány-éra általános depressziójának a tükre volt. Bezzeg mostanra a Nemzeti Együttműködés kihozta a gödörből Magyarországot, így érthető, mért fanyalogtak a magyar aranyakon a ballib celebek.
Nagy az isten állatkertje. Nézem magukat a versenyeket, és egy percre sincs kedvem mögéje nézni, pláne kinézni belőle.
A magyar légtér védelme plüssileg szilárd.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
