Ukrajna halott és sebesült tüntetői alig kaptak nagyobb nyilvánosságot a világmédiában, mint az ukrán elnök és Psonka főügyész féltve őrzött magánterei.
Janukovics azzal, hogy – miután a Majdan népe nem adta meg neki a lassú és Eu-konform visszavonulás esélyét – elmenekült, egyértelműen a bukott diktátorok közé avanzsált. Az alázatosból kegyetlen kárörvendővé bátorodott nép így is bánik vele és tárgyaival, kifordítják a világ felé, mint egy kesztyűt, lehet nézni, lehet fényképezni, tehát megosztani, lehet tapogatni, mit harácsolt össze az ukránok adójából.
Valahol a neten látom, nyilván vándorvicc, a csúcspolitikus (e változatban a magyar kormányfő alakítja) rémülten imádkozik: Uram, mit tegyek, rengeteg pénz hiányzik a költségvetésből? Mire az Úr: Tedd vissza, fiam!
Csakhogy nem lehet visszatenni. Mire vissza kéne, késő. Addigra el kell hinni, hogy egyrészt örökké tart a hatalom, másrészt amivel jár, az jár. Hogy minden jár. És minden lepapírozható. Mert mi lesz, például, ha a hibbant főügyész előkerül, és bíróság elé állítják, mint egy jogállamban? Ott áll majd emelt fővel, és, tegyük fel, mindent bizonyítani tud. Számlákkal, ahogy kell. És akkor a nép egyszer csak magánlaksértő lesz? De ez hagyján. Hanem a forradalmi államosítás ordas lopás lesz, legalábbis európai mértékkel, és az illető mindent visszakap? Az államtól? Vagy az új elittől, mely egy jótékonysági árverésen a szegények javára megvásárolja az összes aranytojást, porcelángepárdot, platinakávéfőzőt?
Nem mindennapi kollekció a mondott uraké. Egy ilyen, ennyire szervesen ordenáré gazdagságot nem is lehetett könnyű összeszedni. Nézem a hálón a videókat, a fotókat, lényegében nem tudom levenni a szemem erről a csillogó, zavaros ragacsról. A mesebeli szegény halász, civilben anyagbeszerző, berendezte magának az aranyhaltól kapott csodapalotát – mondhatnám, semmi különös, infantilis cárizálás. A gazdagon is szegényember hagymázas álma, ahol az eredeti is másolatnak tetszik.
Bokszring az alagsorban, méteres, gyémántberakású kereszt a dolgozószobában, Csehov-összes elé állított római jelmezes fénykép, 30 millió euró értékű csillárok. Szentképként funkcionáló tévéképernyők tömege. Csókolózó galambok, nippszűzanya, nippszűzgyerek, mozaikos medencék, szárnyasoltárszerű, szigorúan hitvesi ágyak, mintha ugyanaz a dizájner tervezte volna. Ízléstelen egyenbarátnék, egyenfeleségek apró lenyomatai. Múzeumi rend, a családi fotóktól eltekintve semmi személyes, semmi, ami valakit megmutatna. Ezek a figurák önnön titkos kirakataikban éltek, ették a hagymát hagymával, úgy lehet, se szabadok nem voltak, se boldogok.
Megérdemlik a sorsukat, mégis viszolygok ettől a menekülés utáni szaglászástól. A nép megtekinti, mi módon éltek, s fognak élni választott vezetői. A kukkolás, mint jogos elégtétel – cirkusz, ha már a kenyérrel gondok lesznek. Viszolygok magamtól is, ahogy nézem a Mezsihirja felé sárban caplató dühösvidám tömeget. Én tán nem indultam volna el, de nem érdekel-e ugyanúgy? Mint egy nyitott koporsós temetés, még a halott szájába is belekotorhat a nép. Megnézheti van-e bezacskózott emberhús a hűtőkben.
Mert az arany vécékefe csak a jéghegy csúcsa.
Ezzel együtt egyre véresebbnek látom a gigaházmesteri csilivilit Janukovics villájában, aki ellen nemzetközi körözést adnak ki, s némi eltűnés után Moszkvában kér és kap védelmet, miközben továbbra is elnöknek tekinti magát. Ez a vége is lehetne valaminek, ami alighanem, hogy csak most kezdődik el.
Csütörtökre virradóra vagy százhúsz oroszul beszélő profi, gránátvetőkkel, golyószórókkal elfoglalja a Krími Autonóm Köztársaság parlamentjét, mondván a Krím Oroszországé. Éjszaka tízezren tüntetnek a parlament előtt, összecsapások a 35 sérültből ketten belehaltak a fej-, illetve hasi sérüléseikbe. Bezárnak az iskolák, az éttermek. Ukrajna minden orosz támaszponton kívüli orosz csapatmozgást agressziónak tekint, Oroszország közli: megalkuvás nélkül fogja védeni honfitársai érdekeit. NATO-főtitkár arra szólítja fel Oroszországot, hogy ne tegyen semmi félreérthetőt, semmit, ami tovább növelné a feszültséget. Hogyan kezdődnek, hogy máshogy kezdődnek a polgárháborúk, ha nem így?
Igaz, egy csata lezárult, Janukovicsot a villalátogató nép az okostelefonjai által nyilvánította halottnak. Ez alig puhább, noha humánusabb verdikt, mint a nyilvános akasztás, az agyonlövés az iskolaudvarban és a hasonlók. Ha semmit el nem éget a menekülés éjszakáján, ha egy szál papírt, egyetlen dossziét nem dob a tóba, szóval, ha a villában egyetlen kompromittáló fecnit sem találnak, az, hogy a felkamerázott nép bent járt a hálószobájában, az állatkertjében, hogy látta az aranyat tojó jacuzzit, meg a gyémántot kacsintó szentképeket, az azt jelenti, hogy Janukovics halott, bármeddig is él. Soha nem lehet, ne is legyen politikus, hiába mentené fel a világ minden bírósága, vége van. Megmutatták róla, miként élt. Miben, mi között, ez volt az igazi ítélet.
Csodálkoznék, de megérteném, ha a világ pompakedvelő politikusai, kisebbek és nagyobbak, bizonyos diszkrét ház átalakításon kezdenének gondolkodni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
