E hét keddjén, február 23-án egy paramilitáris alakulat, melynek kormány közeli kapcsolatait a sajtó kimerítően feltárta és bizonyította, megakadályozott egy magyar állampolgárt alkotmányos alapjogának gyakorlásában. Ez az alkotmányos alapjog történetesen épp egy népszavazási kérdés beadása volt – de lehetett volna más is. Megakadályozhatták volna abban is, hogy orvoshoz vigye vérző fejű gyerekét, ebédet rendeljen egy étteremben, vagy hogy egyik városból átmenjen egy másikba. Vagy egyszerűen csak abban, hogy éljen. Szabadságában akadályozták, és ez már majdnem olyan, mintha megölték volna.
Ezen a jelenségen számos barátom és ismerősöm felháborodott. Tele volt és van az összes közösségi oldal és médium elképedt, kétségbeesett megnyilvánulásokkal.
„Ilyen még nem történt.” „Új időszámítás kezdődik.” „Mostantól bármi megtörténhet.”
Ezek az emberek úgy tesznek – vagy azért, mert nem figyeltek, vagy azért, mert nem akartak figyelni –, minthogyha nem lenne évek óta napirenden emberek megfélemlítése.
Az a tény, hogy most nagyon ellenszenves emberek nagyon látványosan, a sajtó szeme láttára léptek föl egy kitüntetett alapjog gyakorlása ellen, csak fokozati különbség. Amikor faluvégi nyomortelepek lakóit fenyegetik, egy büdös kamera sincs jelen. A rendszer lényege kezdettől fogva az erőszak volt, az agressziószint évről évre növekedett – és most épp eddig jutott. Megy ez még előbbre is. Ismerőseim és barátaim – velem együtt – láthatóan rosszul érzik magukat, hogy ilyesmi ebben az országban megtörténhetett. Úgy érzik, hogy ez nem lehet az ő országuk, hiszen az ő országuk egy kulturált, törvénytisztelő, jogbiztonságot garantáló, békés ország volt, ahol az emberek többé-kevésbé figyelmesek és udvariasak voltak egymással, és élt valamiféle polgári ethosz, európai hagyomány, ami miatt jobbnak, műveltebbnek, kulturáltabbnak érezték magukat keletebbre élő embertársaiknál.
Ez is adott a magyaroknak egyfajta tartást, joggal szidhatták a piszkos Balkánt, a gyatra romániai utakat, fintoroghattak a rosszul öltözött bolgárokon. A vérivó szerbeken. Az egész, erőszakban és zűrzavarban fuldokló barbár Keleten. A kigyúrt kopaszok a külvárosok gyúrótermeinek mélyén izzadtak és nem léptek túl a drogtanyák, autónepperek, kutyaviadalok és börtönök viszonylag zárt világán. A közösségi terekben kulturált és civilizált, európainak nevezett élet folyt. Az ukrán és orosz világ borzalmas civilizálatlanságától – gondolták – megvéd az „európaiság”.
Most, hogy ennek látványosan vége szakadt, és egyszerre csak kiderült, hogy az ukrán és orosz világ már régen itt van közöttünk, barátaim és ismerőseim hirtelen iszonyatosan rosszul kezdik érezni magukat.
Én már régóta nagyon rosszul érzem magam, és ezt csak néha sikerül elviccelni. Ma nem megy.
Tahó, erőszakos, sötét, elaljasodott, gyűlölködő, irigy és züllött prolivircsafttá változott Magyarország, és ezt bizony nem könnyű elviselni. Ilyen világban épeszű ember számára tűrhetetlen az élet, mert minden olyan minőség hiányzik belőle, amiért érdemes élni. Tele van viszont olyasmikkel, amelyek miatt mások meg szeretnek benne dagonyázni. Tele van hazugsággal, bigottsággal, alakoskodással, előítélettel, durvasággal, és minden egyébbel, amit bizonyos szint alatt – ahová (Esterházy szavaival) bizonyos szint fölött nem süllyedünk – az emberek élvezni és szeretni szoktak. Amit a NER „polgárinak” „konzervatívnak” és „kereszténynek” nevez, de aminek annyi köze van ezekhez az értékekhez, mint kis Grofónak Karlheinz Stockhausenhez. Illetve kevesebb: kis Grofó legalább bizonyos értelemben szintén zenész.
*
Ez lett Magyarország, alig maradt emberhez méltó terep. Európai kultúrában nevelkedett, világlátott és olvasott emberek számára, amilyenek a barátaim és ismerőseim, maga a pokol. Azoknak viszont, akik ezt létrehozták, pontosabban: kiterjesztették – ez a világ az otthonos. Ez az őrzővédős, harcikutyás, mulatós zenés keleti alvilág.
A NER machinátorai szemmel láthatóan nagy élvezetüket lelik abban, hogy egész Magyarországot ilyenné tegyék.
A polgári Magyarországnak vége – és most itt úgy használom a polgárit, ahogy valaha volt polgárok valóban értették. Ahol a polgár humanizmust, urbanizáltságot, önállóságot, hagyományt, felelősségvállalást, vállalkozást, nagyvilágiságot, bátorságot, kritikai gondolkodást és szolidaritást jelentett.
A jobbágy és a földesúr, a szolgalelkűség és a hatalmi dölyf ellentétét. Egy szóval: Nyugatot.
Magyarországon ez a polgári hagyomány már száz éve vesztésre áll. – Most ez a vesztés vált alighanem visszavonhatatlanná. Trianonnal kezdődött, az északi és erdélyi német és magyar polgárvárosok elvesztésével; a holokauszttal folytatódott, a Rákosi- és Kádár-korral kapott ráadást, most már lényegében csak az utolsó lökést kell megadni, hogy végképp bedőljön. A Fidesz a maradék polgárság ijesztgetésében, biztonságérzetük elvételében – ha úgy vesszük, szándékos bosszantásukban és megalázásukban – szemmel láthatóan még a kommunistákénál is nagyobb örömét leli.
Az oktatás központosítása, a kultúra bosszúéhes dilettánsok kezére játszása, a közmédiumok ellakájosítása, a független szellemi műhelyek szétverése ugyanezt a célt szolgálta. Aki számára élhetetlen az élet a szabadság levegője nélkül, hadd fuldokoljon. Aki számára a magyar kultúra kincs, a Nyugat természetes és egyenrangú része, hadd rémüldözzön csak. Ez a szadista játék a kormánypárt perverz öröme.
Magyarország keleti része elfoglalta a nyugatit. Ennyi volt. Hacsak valami radikális fordulat nem történik – amelyre vajmi kevés esélyt látok – még néhány évtized, és itt már csak az öregek dünnyögnek magyarul. Aki tud, elmenekül Nyugatra, a többi alásüllyed Keleten. Kelet alvilági anarchiája szét fogja zülleszteni az ország maradékát. A kultúra hiányával nem lehet kultúrát építeni. A kultúrát nem a hittan meg a néptánc tartja meg, hanem az eleven, élő kapcsolat a kultúra napfényes központjaival, ami még mindig (és még sokáig) a Nyugat marad – azoknak, akiknek lesz még szerencséjük oda tartozni.
Vagy Rómához tartozol, vagy a barbárokhoz, harmadik út nem létezik. És ha nem tartozol Rómához, elfelejtesz latinul.
Magyarország történeti léptékben percekre van attól, hogy kiiratkozzék a Nyugatból, és ezzel ezeréves történetét be is fejezi. Csak gratulálni lehet minden „polgári” és „konzervatív” „értelmiséginek”, aki ezt támogatta, és aki még most is a „mért, a szocik alatt jobb volt?” kérdés mögé bújik.
Magyarország eddig – Ady metaforájával – Kompország volt, Nyugat és Kelet között ingázott. A hajókázásnak most vége. Pihen a komp, kikötötték.
Benne hallgat a sötétség.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
