A „Történelem” című sorozat 2016-os évada a vártnál sokkal fordulatosabbra sikerült, és igazi cliffhangerrel ért véget: nem tudhatjuk, hogy a januári folytatásban a Trump nevű karakter az USA új elnökeként az az elmebeteg rontópál lesz-e, akinek a kampányban bemutatkozott, vagy belesimul a republikánus elnökök morcos, de érdektelen unalmába. Vagy rögtön a beiktatáskor egy merénylet? Titkos összeesküvést sző a CIA? A szálak majd egészen a Kremlig vezetnek? Ki tudja? A forgatókönyvet hétpecsétes titokként őrzik, a forgatókönyvírók egy titkos bázison dolgoznak valamelyik sivatag mélyén.
Egy ilyen év végi próféciát minden korszak olyan hivatkozásokra épít, amelyeket a legnépszerűbb olvasmányai kínálnak. Amit ma legszívesebben a sorozatok világából veszek, mert én is azt nézem, meg tudom, hogy olvasóim nagy része is, azt kétezer éve mitológiai és történelmi célzásokban mondtam volna el, ezer éve bibliai szimbolikával.
Harminc éve talán a sci-fi világából vettem volna a párhuzamot. Most meg, hát igen. Mintha maga a világ viselkedne úgy, ahogy kedvenc olvasmányaink. A történelem eltanulta, mire zsibbadunk, és hozzáidomult a várakozásainkhoz, belesimult, ahogy az irodalomtudomány mondani szereti, elvárási horizontunkba: legfontosabb mozgatóereje a fordulat. Mintha ugyanaz a tetszeni vágyás hajtaná, mint a filmkészítőket. Majd mesélek én nektek olyan sztorit, hogy a pofátok leszakad. Olyan fordulatok lesznek, amilyeneket el se tudtatok képzelni. Úgy megtekerem a szíveteket, mint még soha senki. De hát a lényeg mégiscsak a fordulat. Minél váratlanabb, annál jobb. Minél kevésbé számítanak rá, annál bizsergetőbb.
A Szovjet Birodalom annak idején, ’89-ben úgy omlott össze, mint a sci-fiben szokás. Két nagy erő küzdött egymással, a Jó és a Rossz, a Nyugat és a Kelet. Ikonográfiájában minden tökéletesen megfelelt az elbeszélésnek: elnyomó, diktatórikus, környezetszennyező, hazug és álságos Gonosz az egyik oldalon, ahol mindenki rossz arcú, perverz és kegyetlen; jóképű, fehér ruhás, mosolygós és szabad Jók a másikon.
Megborzongtunk annak idején, amikor Ronald Reagan egyszer csak azt mondta, hogy a Szovjetunió a Gonosz Birodalma. Hirtelen rácsodálkoztunk, hogy amit a filmek világának és nyelvének hittünk, valójában a valóságé. A kétpólusú világ a kétpólusú magyarázatoknak kedvezett, a kétpólusú történetek rögzítették a kétpólusú világ ikonográfiáját, és ezek után persze kézenfekvő volt, hogy az ember úgy képzeli el a valóságot, ahogy a valóságot leegyszerűsítő történetekből megtanulta látni.
Később aztán, huszonévesen nehéz volt megbarátkozni a gondolattal, hogy a dolog mennyivel bonyolultabb. Ezt a bonyolultságot a sorozatok dramaturgiája úgy egyszerűsíti le, hogy a történetet a kiszámíthatatlan fordulatokkal mozgatja és ezek a kiszámíthatatlan fordulatok kiszámíthatatlan karakterekkel esnek meg. A Jó és Rossz nagy elbeszélése eltűnt, helyette azt tanultuk meg a sorozatokból, amelyek a megváltozott világ elbeszélésén igyekeznek, hogy sem a dolgokról, sem az emberekről nem lehet tudni, mi lesz velük.
Ez az egyetlen prófécia, amit ma biztosan ki merünk mondani: nem tudom. Mi lesz? Nem tudom. A következő évad. Már nem évek vannak: évadok.
Harminc éve még mindenki mindent tudni vélt. Összeomlik a Szovjetunió, Magyarországból Ausztria lesz, nyugati béreinkből gyarapodunk, Kertmagyarország, nagy, európai uniós béke és összeolvadás. Ugye, nem kell felsorolni, hogy ehhez képest mi van?
Legalább az viszont megadatik, hála a sorozatoknak, hogy nyugodt lelkiismerettel lehet kimondani, minden kiszámíthatatlanná vált, semmilyen korábbi jóslási mechanizmus nem vethető be, és hogy mi következik, senki sem tudja. Bekészítjük a popcornt és a kólát a következő epizódhoz, és előremelegítjük a lelkünk a következő váratlan fordulathoz, amely minden várakozásunkat, még azokat is, amelyek nem is voltak, felforgatja.
Nem tudjuk, mi lesz, de biztosak lehetünk benne, hogy valami olyasmi, amire sose gondoltunk volna. Ezt kapjuk, mert ezt szeretnénk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
