Amikor jó évtizede a Tárki – mérve a lakosság hajlandóságát idegenek befogadására – bevette felsorolásába a „pirézeket”, sokan kacagtak rajta, hogy e nem is létező népcsoportot milyen nagy többség utasítaná el.
Gyanúm szerint erre emlékezve csaphatott homlokára Orbán, akinek 2014-15 fordulóján, pótválasztások sorának elvesztése láttán sürgősen ellenségre volt szüksége, amelytől mindig a vezér védheti meg népét. Mázlijára ekkortájt indultak útnak Szíriából és a szomszédos országok megtelt menekülttáboraiból százezrek az európai kontinensre, el is jutva egészen a budapesti Keleti pályaudvarig. Szinte felkínálva magukat arra a „menekültshow-ra”, amellyel azóta is lehet riogatni a magyarokat.
A „migránsok” lettek a „pirézek”. S megint csak szerencséjére, a német kancellár asszony a segítségére sietett, holott – az orbáni „elvet” követve – le is zárhatta volna a határt (követte volna nyilván osztrák kollégája), s akkor a tömeg itt ragad. Hogy aztán ne Brüsszel, hanem Orbán kilincseljen uniós szolidaritásért. Merkel vélhetően elképzelni sem tudta, hogy hálából Orbán éppen ő ellenében játssza el „Európa védelmezője” szerepét, a földrész szélsőségeseinek tapsvihara közepette. Végül idehaza a vitathatatlan többség voksait is besöpörve, ami – valljuk meg – aligha tett jót hazánk megítélésének.
Nem csoda, ha e történet végkifejlete, Orbán fölényes újraválasztása láttán a nyugati mérvadó média most hazánkra figyel és felteszi a kulcskérdést: meddig lehet a húrokat feszíteni? Demokratikus kormány még sohasem rémisztgette ilyen sikeresen a saját lakosságát voltaképpen nem létező veszéllyel, utóvégre abból a tömegből sem akart senki hozzánk betelepülni. Ehhez a kreált vészhelyzethez pedig szükségszerűen kellett elvetnie uniós tagállami szolidaritást és tovább rombolni a demokratikus normákat. S lefolytatni a legrosszabb korokat felidéző választási kampányt, méghozzá partnereink ellenében, brüsszelezve, sorosozva, ENSZ-ezve (utóbbi szinte komikus, ismerve a fogatlan világszervezetet). Persze a „pirézek” püföléséhez pofa kell: álszent képpel úgy tenni, mintha kormányunk tényleg mindenhatónak tekintené Sorost, Brüsszelt, az ENSZ-t. S abban a stílusban kérni ki bárki bírálatát, aminőt a 20. század rossz rezsimjei tettek emlékezetessé.
Ezt látszik megelégelni az atlanti közélet mind tekintélyesebb része. Immár közhelyszerűen ismételgetik politikusok és publicisták, hogy miért is kell uniós pénzből finanszírozni a budapesti vagdalkozókat? S ezért hangzik újult erővel – dehogy „Soros bosszújaként” – a magyar demokráciarongálás tűrhetetlenségét számon kérő kórus: ha egyszer mindenki ugyanazt látja, nyilván kritikája is hasonló lesz. Megújultak a próbálkozások az Európai Parlamentben is: immár tetteket is sürgetve az orbánizmus (gorombábbak szerint: Európa tumora) sebészeti kezelésére. Ettől ugyan ódzkodnak Európa tényleges hatalmasai, akik imádják halogatni a kényes döntéseket, de paradox módon maga Orbán késztetheti őket lépésekre azzal, hogy jószerivel leválthatatlanná tette magát a vasárnapi „túlnyeréssel”. S ha, mint kilátásba helyezte, most kezd igazán „keménykedni” (elsőként a „Soros-zsoldosok” üldözésével), akkor szinte taszigálja a vonakodókat a valós megtorlásra, egyre kínosabb helyzetbe hozva maradék mentegetőit, akik a rá gyakorolt „befolyásukkal” védekeznek.
Lám, a (nem néppárti) lengyel orbánisták ezt már mintha felfogták volna. Nagy bajba kerülhet az ország, ha a Keletibe nem ez a „varsói gyors” érkezne, s vezérünk teljes sebességgel robogna tovább holtvágányán.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!