Az angyalok némák és magányosak. Fekete kalapot és hosszú, fekete kabátot viselnek. Hajnalban a vízparton gyűlnek össze, hogy együtt hallgassák a felkelő Nap melódiáját.
Ez persze csak a képzeletünkben van így. De vajon mi miért gyűlünk össze az év utolsó napján, hogy ugyanazt a melódiát hallgassuk?
Ez volt az első albérletem Szegeden. Egyetlen szobát béreltünk T.-vel, akivel akkor ismertük meg egymást. A szobában két heverő, egy íróasztal állt székekkel, két szekrény és két fotelágy. A fürdőszobát közösen használtuk a családdal. A konyhában reggeliztek, miközben zuhanyozni vonultunk.
A ház lakóterébe két méter magas lépcső vezetett, alatta hatalmas pince húzódott. Az első fagyok idején dermedten néztek egymásra a kertben maradt zöld paradicsomok.
Egyszer a házigazda megrakta T. utazótáskáját téglákkal, és T. mit sem sejtve hazacipelte Budapestre. Nem sokkal előtte történt, hogy T. megkért, álljak modellt neki, férfiaktot kellett leadnia a főiskolán. Néhány hét múlva egy kiállításon szerepelt az aktom, jól felismerhetően gyönyörködött bennem az egész főiskola.
A házhoz, amelyben laktunk, hosszú melléképület tartozott, amiben két fiatal prostituált lakott. A melléképületben nem volt WC, a lányok az ablakunk alatt húzódó rózsabokrok között pisiltek. A nappalokat többnyire átaludták, éjszaka a kamionparkolóban dolgoztak. Egy időben T. hordta a szelvényeiket a lottózóba, hogy le ne maradjanak a szerencséjükről.
Én soha nem láttam őket, csak T. elbeszéléseiből tudtam róluk. Azzal a fickóval viszont többször találkoztam, aki a pincebejárat melletti kis spájzhelyiséget bérelte, amelyben semmi más nem fért el, csak egy ágy. Azért költözött ide, mert a szülei kitagadták. Megtiltották neki, hogy kamionsofőr legyen. Szelíd fickó volt. Arról az ágyról, a pokrócok alól járt a kamionsofőr-tanfolyamra. Azt tervezte, ha levizsgázik, a kamionban fog lakni és bejárja az egész világot.
Aztán egyszer csak eltűnt, ahogy a két lány is. T. az üres ablak előtt merengett, és a lányok hűlt helyét nézte a földön. Aztán T. is eltűnt, kiütötték egy kocsmai verekedésben, és nem akart többet visszajönni. Ott maradtam egyedül a nagy szobában a négy ággyal és a két szekrénnyel.
Közeledett az év utolsó napja, nem akartam teljesen egyedül maradni. Nem hívtak meg sehova, nekem kellett bulit szervezni. Egy este elemlámpával belopóztam a melléképületbe, ahol a prostik laktak. Mindössze két helyiségből állt és teljesen üres volt. Se fűtés, se víz, semmi. Jó üzletember volt a házigazda, azt mondta, egy estére ingyen ideadja.
Járt velünk egy fickó, akinek az apja gyertyaöntéssel foglalkozott. Megkértem, öntessen nekem az apjával nyolc darab egyméteres gyertyát, az lesz a világítás. Hatot öntött, mert épp elfogyott a viasz a műhelyben.
Meghívtam mindenkit, akit megismertem a fél év alatt. Úgy húszan jöhettünk össze, a srácok bort hoztak, a lányok tortát. Levittük az íróasztalomat, arra terítettünk. Meg lehoztam a kazettás magnómat, arról ment a zene. Aznap éjjel rohadt hideg volt. A belső szobában állítottam föl a magnót két nagy gyertyával, kint meg enni és inni lehetett a négy gyertya mellett. Páran megpróbáltak táncolni, de inkább csak ettünk, meg ittunk, meg cigiztünk. Hatalmas árnyak nyújtóztak a falakon. Közeledett az éjfél. És a hat gyertya, mintha időzítőt kötöttek volna rájuk, egy percen belül kialudt. Öngyújtóval belenéztünk: üreges volt a gyertyák belseje. A srác apja még annyi viaszt sem pazarolt ránk, amennyit kifizettem.
A sötét hidegben hallgattuk a zenét. Közben elmúlt éjfél, észre sem vettük. A társaság lassan szétszéledt.
Másnap kitakarítottam a melléképületet, meg nagy nehezen visszacipeltem egyedül az asztalt. Elsején minden zárva volt, még az éttermek is. Éhes voltam, nem maradt otthon más, csak egy kis torta. A család valahová elutazott. Csönd volt, üresen állt a ház. A kertben vacogtak a zöld paradicsomok.
Elindultam a hóban gyalog. Fekete kabátot viseltem műszőrme gallérral és fekete sapkát. Fél óra alatt leértem a Tisza-partra. A rakparton nem volt forgalom, a víz némán hömpölygött Szerbia felé. Alkonyodott. Nyugaton megnyíltak a felhők. A lebukó Nap vékony fénysávot festett az ártéri fákra. A vízben tükröződő fénysávot néztem. A rakpart fölött húzódó kórházépületből halk melódiák szivárogtak a zúzmarás ágak között. Az árvízi emlékmű magasságában megjelent egy fekete alak. És ahogy sötétedett, körvonalai fölszívódtak a leszálló ködben.
Ez 33 éve történt. De még mindig ott állok. És január elseje van.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
