Hány óra van?
Félkönyökről kinézek az ablakon, mintha a tuja zöldjéből, a faház peremén húzódó fénycsíkból megállapíthatnám, mennyi az idő.
Még nem késtem el, de sietnem kell az öltözéssel és a reggelivel: fél banán nekem, fél alma Márainak.
Borult az ég, de nyugaton már szakadozik. A nadrágom szárát betűröm a zokniba, fölülök a biciklire. 10.30-ra kell odaérnem, most 9.40. Időn belül leszek, ha nem támad föl a szél.
A kapuból fölfelé indulok, a zsákutcából fölfelé vezet az út, hogy aztán a keresztutcán hatvanra gyorsuljak lefelé. Hűvös a délelőtt, sapkát és bőrkabátot viselek, most vettem föl először a rövid nyúlszőr alsót. Férfi az ilyen?
Néhány kanyar után lejutok a Balaton mellett vezető útra. Nem egészen a parton halad, de a házak között húzódó utcákban föltűnik a tágas vízfelület és a túlsó part. Ilyenkor már nem jár erre senki, itt és ekkor minden látvány az enyém. A sárga és vörös bokrok, a megszeppent diófák, a bátor akácok és a nőies nyárfák. Megvan a helyük az emlékeim között.
Tíz kilométer az út, nem sok, de vissza már húsz. Ismerem az aszfalt minden morzsáját, hol kicsi a fekvőrendőr, és hol engedem térdre a teleszkóp rugóját. Van egy régi álmom. Időnként visszatér. A Balaton szép lassan elárasztja a parton húzódó településeket.
A víz langyos, én pedig a kertekben úszok a zöldségek között. Zöldborsók, karfiolok és répák. Képzelheted, milyen kicsi ez a gyerek.
Átérek a másik városba, át a hatalmas két sorompórúd alatt, és jobbra a rendőrség előtt újra fölfelé vezet az út. Mostanában már nem jut eszembe, hogy valami értelmetlenség miatt elfognak és lecsuknak, mint ahogy ’88-ban még megkérdezte a rendőr az utcán, mit mászkál itt este 11-kor tanár létére.
A tornateremben tisztaság és rend fogad. Nekivetkőzök, kibújok a cipőmből, leakasztok a falról két tornaszőnyeget. Először a bemelegítés jön, aztán a nyújtás, váll, törzs, csípő. Csere!
Ismerős mozdulatok és vezényszavak, de az izmoknak akkor és ott a legújabb, dolgoznak, nyúlnak. Elképzelem, ahogy a tornatanár a könyvbéli ábrának megfelelő izomkötegnek lát, amelynek célzott mozgatására szolgál minden gyakorlat. Hasizom, hátizom, farizom. Van egy tornadal, ami a csajoknak szól: Azért jó a hasizom, hogyha sokat pasizom… – én írtam, kettes, ülj le!
És akkor jönnek az új gyakorlatok. Menjek fel cobrába! Mi? Én, cobrába? Aztán: haránt alkartámasz! Mindegy, megtanulom. Megtanulom, hogy a bizonytalan alátámasztás erősít legjobban – értsd jól! Letérdelsz a nagy labda előtt, rátámaszkodsz a buksijára, és lassan fölemeled a térded. És így maradsz…
A végén ömlik rólam a víz, de szabadok a mozdulatok. Nem vonszolom magam, hanem megyek, lépek, összhangban vagyok a szándékommal. Ahogy a víz kifolyik az üvegből.
Az út visszafelé is az enyém. Esni kezd. A szemüveget egyszer még letörlöm, aztán megtanulok a vízcseppek között látni.
A szél arcomba kotorja az esőt, kívül-belül csuromvíz vagyok. A tenyerem meleg a kormányon. A lehető legkevesebbet fékezek, a sebességváltó bordázatán elcsúsznak az ujjaim. A Balaton sötétkék, az északi szél hideg hullámokat terel a partra.
Ahogy száz és kétszáz évvel ezelőtt. Azt gondolom, minden porcikámmal a valóságban vagyok. Vagyis dehogy. Érzem az időtlenséget, és hogy ebben az időtlenségben mégiscsak halandó kalandor vagyok. Félúton járok, átgurulok a fahídon, alatta a mocsaras, lápos területről ömlő barna, tőzeges víz. A mackó a combomra tapad, nem baj, addig sem öregszem.
Most balról látom az elterülő vizet, a pupillámmal úgy fényképezem, mintha évszázadokkal ezelőtti albumot lapozgatnék.
Tudjátok, gyerekek, akkoriban így éltünk. Még nem jártunk a Holdra bulizni, és ebédre akkoriban még ettünk úgynevezett levest. Stephen Hawking szerint az emberiség ezer éven belül ki fog halni, úgyhogy becsüljétek meg magatokat, és kicsit árnyaltabban tervezgessetek.
Ahogy kinyitom otthon a kaput, az eső varázsütésre eláll és kisüt a nap. Hozom a formám, mint az öntőmester. Forró zuhany, aztán ebéd. Az első falat leves íze a számban. Érzem, ezen most nevetnem kell.
Szia! Megjöttem. Nem késtem el.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!