A Balaton befagyott. Hó mindenütt. A fűzfák sárga ágai csíkokban lógnak a föld felé. A vonaton meleg van, otthonosan zörög a kocsi, ha nem figyelek oda, mintha kályhában ropogna a tűz.
Munkaszüneti nap van, alig lézeng pár utas a fülkékben. A kalauz mosolyog, ő az, emlékszem, aki néhány éve talált pár üveg elhagyott sört, és el akarta felezni velem. Látom az arcán, huncut, emlékszik rá. Végül mégsem italoztunk együtt, eltette a táskába a férjének. Rossz német sörök voltak, amiket sör helyett árultak az áruházláncokban.
Előveszek egy könyvet, de nem látom a betűket. A hátam mögött nyílik az ajtó, súlyos táskák ütődnek az ülésnek. Egy kisfiú és egy nő. Hallom a hangjukat. A srác csiripel, az asszony türelmes, a hangja egy mesemondóé. A könyvet leteszem az ülésre, a hófehér házakat, a szürke égboltot nézem. Mondatok jutnak eszembe, a bőrömön érzem a ruhám melegét. Karácsony idején folyton a magányos emberekre gondolok. Nem tudom, miért. „Üres a szívem, mint a szalmaszál, rajta a huzat ki-bejár, létezem én egyáltalán?”
– Anya, te hány dimenzióban látsz? – szólal meg a hátam mögött a srác. Az asszony megköszörüli a torkát, a támlán keresztül a hátamban rezegnek a hörgői.
– Miért kérdezed?
– Kíváncsi vagyok rá. Az szokott eszembe jutni, hogy én teljesen mást látok, mint a többiek.
– Ne butáskodj már, miért látnál mást?
– Nem tudom. De tartok tőle.
– Nyugodj meg, mindenki ugyanazt látja, csak talán mást gondol róla.
Nyugtalanság fog el mindig, ha egy kisfiút filozofálni hallok. Olyan sérülékeny, mégis kétségekkel kínozza magát.
Elképzeltem most, ahogy nem az ablakon bámul kifelé, hanem a kalimpáló lábait figyeli, a harminchatos cipőt, amit reggel óta háromszor kötött be. És közben azt gondolja, milyen gyorsan fut.
– Kérsz egy szendvicset? – kérdi az asszony.
– Miért, nem lesz ebéd?
– Lesz, de sokára érünk oda.
– Nem kérek, mert nem tudom megmosni a kezem.
– Szalvétával megfoghatod.
– A szalvéta vékony és kicsúszik a kezemből. Inkább kivárom az ebédet.
Már azon vagyok, bekapcsolom a hangrögzítőt, de elhallgattak. Úgy képzelem, nézik egymást, és mosolyognak. Tudják, hogy ott ülök a szomszédos ülésben, mert látják a fenyőágakból font koszorút a csomagtartón és a kabátomat a szemközti fogason. Most hallgatnak. Aztán az asszony végighúzza az egyik táska cipzárját, és kotorászik benne. Az elemózsiáscsomag lehet fölül, madárlátta kenyér illata száll a levegőben. Ezt általában erős fokhagymaszag követi, a kolbásznak köszönhetően, de ezúttal elmarad. Sajtos szendvics. Csak a magyar sajtok illata nem érezhető. Megéheztem. Ha most megkérdezik, kérek-e egy falatot, elfogadom.
Hosszú lesz ez a nap. A koszorút nézem, a fenyőágakat, ahogy a virágboltos tegnap este összekötözte őket. Gyenge fény világított, télen kevesebb virág fogy. Megkérdezte, milyen színű szalagot akarok. Nem tudtam rá válaszolni. Ő választotta az aranyat. Hát most azzal van átkötve. Mintha én kértem volna. Néha úgy érzem, hallhatóak a gondolataim. Vagy legalábbis van, aki hallja.
A kisfiú egyszerre suttogni kezd, és az asszony is suttogva válaszol.
– Ki lehet az? – kérdezi a fiú.
– Nem tudom. Egy utas.
– Nem hiszem.
– Miért?
– Érzem.
Aztán megint hosszú csend következik, a kenyérillat tovaszáll a kocsiban. Elaludtak. A kezembe fogom a könyvet, és hátravetem a fejem. Nincs miért nyitva tartani a szemem. Amikor kinyitom, érzem, valaki néz. Balra fordulok.
A fiú kerek szemekkel a szemembe bámul. Aztán lehajtja a fejét, és gondolkodva elvonul.
– Na, mit láttál? – suttogja az asszony.
A fiú nem válaszol. Kis idővel később mégis megszólal.
– Tudod, ki van ott?
– Honnan tudnám?
A fiú nagyot sóhajt, úgy képzelem, megfogja az asszony karját.
– Az, anyu, az ott a Jézuska!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
