Mintha légy szállt volna be az ablakon. A zümmögést hallani lehetett, de a legyet látni nem. Kéz suhant át az asztal fölött, aztán még kétszer. Három suhintással már el lehet kergetni egy legyet.
Az asztalon tokaszalonna rezgett a tányéron, aszpikos, kocsonyás bőrét is megfestette az őrölt paprika. Egy másik tányéron kisdinnye, de nem ám az a szalonnás, túlérett fajta, hanem a szájban roppanós édes-savanyú. A nagy karéj kenyérnek sötétbarna volt a héja, a pék eltöprenghetett valamin.
Ugyanolyan tavasz van, mint négy éve, gondolta a férfi, egy falat kolbászt tömött a szájába, pedig annak nyoma sem volt az asztalon. Nem hát, mert marokra fogva harapta. A kis böff félúton megállt, és visszaszállt a gyomrába.
Na, nem baj, mindennek eljön a maga ideje, gondolta. Három héttel előrébb járt a természet. Az ablakon túl élénkzöld lombsátrak bólogattak a reggeli szélben. A szőlő a dombokon virágját bontotta, mézillatú méhek döngicséltek a léckerítés fölött.
A férfi ivott egy pohár tejet, megtörölte a száját, gömbölyű fenekét hátratolva föltápászkodott. Megnézte a zsebórát, helyre csúsztatta a heréjét a szűk pantallóban. Néhány perccel később már az utcán baktatott, kényelmes cipőben lubickolt a lába, ami hosszabb sétákon el-elfáradt a nagy és láthatóan jól tartott test alatt.
Úgy volt, valami járművel megy ma munkába, de ez a tavaszi ájer még a városi emberből is kihozza a kiscicát, és szaladgálni kényszeríti. Szép az élet, gondolta a férfi, szép a fenét, folytatta. Lócitromba lépett, merthogy eltetszett álmélkodni. Azon járt a feje, hogy új pipát faragtat, rózsafából. Hosszú szipkája lesz, hogy úgy tarthassa, mintha édes női mell huppogna a tenyerén. Férfi vagyok, nem csibész, gondolta.
Időben érkezett a Parlamenthez, sőt láthatóan korán. Kabát nem volt rajta, pedig megállt a ruhatár előtt, hogy beakassza. Micsoda hülye szokás! Olyan gyorsan lett a télből tavasz, hogy ideje sem volt fejben levetni a kabátot. Sutty, a tél elszelelt! Vajon hány telem lesz még? Hány nyaram? Öt? Tíz? Harminc? Nem kell olyan sokáig élni. Minek? Az öregség szenvedés. Büdös kórházakban szívni a méltatlanul áporodott levegőt, és a nővérkék márványfehér nyakát lesve merengeni az ifjúság, mostanra megkopasztott madarán? Egy fenéket!
Ahogy ezt fogai között morogta, lehuppant a helyére. Körülnézett, intett pár ismerősnek, aztán föllapozta az újságot.
A moraj elült, a széksorok megteltek, a házelnök elindította az ülést. A férfi becsukta az újságot, belegyűrte a táskába, ne érje szó a ház elejét.
Felszólalást felszólalás követett, viták parázslottak és látszólagos egyezségek köttettek. Na, nem itt, azok már rég meg voltak kötve vagy rég el voltak ásva.
A férfi nem ismerte a nyitott szemmel alvás fortélyát, ezért kénytelen volt néha lecsukni a szemét. Aztán az ablakokra nézett, a zöld lombokra gondolt, az életre, ami a ház falain kívül szaladt. Itt bévül mégis úgy tűnt, ez az élet, nem amaz, itt dőlnek el a nagy dolgok. Talán részben igaz, de ami egyszer elindult a világban, azt legfeljebb késleltetni lehet.
Szűk fél óra múlva ezek a gondolatok is elhagyták, a fölszólalók mondandóira nem figyelt, szavak szálltak a fülledt épület falai között.
Ám egyszer csak magát is meglepve, mintha bizony a test nem tűrne halasztást, fölemelte a kezét.
A házelnök épp az imént tette föl a kérdést, ki kíván még hozzászólni a vitához. A hátsó sorban ülő férfira nézett, de mint aki neki nem kíván szót adni, hallgatott.
A képviselők egyenként ropogtatták nyakcsigolyáikat, hogy láthassák, kinek a keze emelkedik a magasba, akinek a házelnök habozva adna szót.
És jó okkal habozott. Az előző ciklusban oly élénk képviselő, aki folyton a gazdagokon köszörülte a nyelvét, ebben a ciklusban, így a vége felé, először jelentkezett szólásra. Mit akarhat? Mi törte át a hallgatás üvegfalát?
Tessék, képviselőtársam, tessék, mondta a házelnök.
A férfi fel sem állt, úgy nyilatkozott.
Kérem, nyissanak már ablakot!
A képviselők elnevették magukat. Ilyen metaforával is csak egy író érvel. Egy ilyen, hogy is hívják? Ez a Kálmán. Ez a Mikszáth Kálmán.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
