Ott álltam délelőtt a Szépművészetivel szemben, és arra vártam, hogy fölemelkedjek a levegőbe. A múzeum tetőlapjai fölött megpillantsam a tavaszi Ferdinánd híd hosszúkás ívét, a Westend mozdonyszerű tömbjét, és a Nyugati pályaudvar kupoláját, ahová harminc éven át futott be velem a vonat Szegedről. Aztán még magasabbra emelkedjek, és meglássam az Alpok vonulatát, miközben a Föld nyugatról keletre kifordul alólam. Átsuhanva Ausztrián megálljak a Zürichi-tó fölött, ránézzek a Flüelapasson kanyargó merész autósokra, a Gotthard-alagút feneketlen gyomrából hömpölygő járművekre, a Lausanne-délnél lekanyarodó autópályára, Martigny szoborparkja mellett a Mont Blanc-hoz vezető kaptatóra, a Zugi-tó partján álló Henry Moor szoborra és arra a kis szobára, ahol fél évet töltöttem egy kolostor falai között.
De nem sikerült felemelkednem, ott maradtam állva a Szépművészeti előtt, hogy a huszonöt perc múlva induló ceremónián átvegyem életem legnagyobb kitüntetését.
Néhány évvel ezelőtt úgy gondoltam, elérkezett az életemnek az a különös szakasza, amelyben elegáns öltönyökben kell masíroznom.
Hogy kerüljem a konfekció fantáziamentes szabásmintáit, kerestem egy szabót, akit két különleges öltöny elkészítésével bíztam meg. Az egyikhez durva zsákvászon anyagot vásároltam, a másikhoz, mert mélyfekete öltönyt akartam mellé, préselt bőrből készült anyagot. A szabó egyetlen méretet vett le rólam, az elkészült öltönyöket mégis két különböző méretű emberre szabta. A zsákvászon nyári öltöny olyan bő lett, hogy egy kisebb méretű szerszámgépgyár elfért volna benne, míg a másik olyan szűk, mintha a kishúgom babaruhái közül loptam volna egy koromfeketét.
Valószínűleg ennek a személyiségformáló méretkülönbségnek köszönhetően a mai napig nem emlékszem, melyik öltöny volt rajtam, de ha felidézem a friss tavaszi benzingőz illatát, a zsákvászon öltönyre tippelek.
Ott álltam a Szépművészeti előtt, az autók zokogva dudáltak a Hősök tere körül, és a feszült idegállapotú sofőrök azt figyelték, mikor teszem meg az első lépést a Szépművészeti Múzeum lépcsője felé. És akkor kihasználva a pillanatnyi szélcsendet, a forgalom rövid nyugalmát, elindultam. Minden irányból özönlöttek a majdani díjazottak, végül egy akkora termet töltöttünk meg, amelyben elfogott a magány.
Száz és száz öltönyös férfi, száz és száz fekete ruhába öltözött asszony és nő között ültem.
A miniszter katonás léptekkel toppant a mikrofon mögé, s mielőtt fölemlegette volna általános művészetként meghatározható jócselekedeteinket, váratlanul elénekeltük a Himnuszt. Tudtam, hogy életem megismételhetetlen pillanatai ezek. Utoljára gyerekkoromban énekeltem félelmemben a padláson, mikor nem tudtam lemászni a tetőről.
A miniszter kinyitotta a kottaállványon álló nagy könyvet, amelyben mindnyájan föl voltunk tüntetve. És elindult a díjak mérhetetlen tömegének csigalassú áradása a miniszter és a fekete ünneplőbe öltözött tömeg között.
Olyan izgatott voltam, hogy kihűltek a végtagjaim. Amikor a miniszter végre kiszólított és megfogta a kezem, hogy gratuláljon, nem csak a szeme sarka, de a szája széle is megrezdült a fagyos tárgytól, amit kéz gyanánt a kezébe raktam. Nem lehetetlen, hogy ezért kívánt nem csak sok sikert, de jó egészséget is. Én pedig, mert ilyen szívből jövő kedvességet nem lehet viszonzatlanul hagyni, szintén jó egészséget kívántam neki, majd elengedtem a kezét.
A ceremóniát állófogadás követte. Kezemben az oklevéllel és a díszdobozba rejtett kitüntetéssel hiába is igyekeztem, nem tudtam tányérba szedni se a rizibizit, hogy pulykatokánnyal meglocsoljam, se a pörcökkel díszített nokedlit, hogy borjúpaprikást borítsak rá, se az egytálételként funkcionáló serpenyős burgonyát. Behúzódtam hát a sarokba egy pohár vízzel és egyetlen mozdulattal fölhajtottam.
Időnként rám köszöntek, amit máris felszökő ismertségemnek és jól szabott öltönyömnek köszönhettem. Csak háromszor olvastam el az oklevél szövegét, mert ha beköltözik memóriám végtelen szalagjára, nem tudok tőle aludni. Fölnyitottam a díszdobozt, hogy átéljem, amint most az egyszer tükörképet tart nekem a valóság. Díjaztak, elismertek, sikerült. És ez mélyen erotikus. Mint amikor életedben először nem rándul össze az, akihez hozzáérsz.
A zsivaj suttogássá szelídült, a díjazottak elindultak kifelé a Szépművészeti lépcsőjén.
Körbenéztem a tálakon. Maradt egy kis majonézes fusili, három szelet kolbászos karaj, és az összes kivi. Lepakoltam egy asztalra, és hozzáláttam a lakomához. Már nagyon éhes voltam. Mert, tudjátok, ahhoz, hogy egy vidéki író délelőtt díjat kapjon a fővárosban, piszok korán kell ám fölkelni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!