Egyik hajnalban arra ébredtem, hogy vadászgépek húznak el a házunk fölött. Hideg tél volt, a hajnal még sötét. Először a szememet nyitottam ki, hátha csak álmodom. Csakhogy nyitott szemmel is azt hallottam, ahogy a sugárhajtás nyomja kifelé a nagy nyomású levegőt. Sőt, némelyik gép rövid időre meg is állt a házunk fölött.
Átforgattam a fejemben a tegnapi híreket, de nem emlékeztem rá, hogy bárkit is megtámadtunk volna, vagy hadüzenet ment volna Amerikának.
A gépek csak nem tágítottak, olyan hangzavar keletkezett, hogy a feleségem is megmoccant.
Most menjek ki az udvarra megnézni? Ezek lebombáznak azonnal.
Vagy én csináltam volna valami hülyeséget előző nap? Ekkora horderejűt, hogy vadászgépeket küldjenek rám? Mi is volt tegnap? Ja, elkezdtem írni a szerkesztői naplómat. Tudtam, sejtettem, hogy nem kellett volna. Ez lesz az oka. Olyan információkat vetettem papírra, amik sértik a nemzetbiztonságot.
Például leírtam, hogyan készítettem életem első és utolsó interjúját Deák Bill Gyulával. A Szegedi Szabadtérin játszott az István, a királyban. Akkoriban gondolkoztam azon, hogy meg kellene írni a történet madárváltozatát, István, a sirály címmel, de lebeszéltek róla, mondván, ezt a témát nagyon komolyan kell venni, mert érzékenységet sért. Példának okáért ott volt előttem a Monty Python néhány filmje, amivel nem kevés érzékenységet sértett. Hát akkor miért is ne?
Szóval, a Deák Bill Gyula-interjú majdnem katasztrófához vezetett. Van egy borzasztó tulajdonságom, ami abszolút alkalmatlanná tesz az újságírói munkára. Ez a fantáziám örökös mozgása. Elkalandozok. Bármit mondott is Gyula, a második szónál már nem figyeltem rá. Ezért volt nélkülözhetetlen eszköz számomra az úgynevezett kismagnó, ami akkoriban terjedt el újságírói körökben. Úgyhogy elég volt megmagnózni az áldozatot, délután a szeriben lekörmöltem, amit mondott, és kész.
A szerkesztő már toporgott, közel a lapzárta, Bill holnap színpadon, nyomni kell az anyagot. Papírt vettem elő, mert akkor még papírra írtunk, aztán vittük a gépírónőhöz. Visszatekerném a magnón a szalagot, de nem megy. Kiütött a délutáni gyöngyverejték. Kivettem a kazettát, ami ugyanott állt, ahol reggel beletettem. Nem vett föl semmit. Volt fél órám. Jött a szerkesztő, hogy nem kell túl nagy anyag. Nahálaistennek, gondoltam, és elindultam kétségtelenül mozgékony fantáziám útvesztőin, hogy fölfedezzem, ha én Deák Bill Gyula volnék, mit válaszoltam volna a kérdéseimre. Fél óra teltén épp csak átcsúsztam a második oldalra. Leadtam a gépírónőnek, a szerkesztő beszerkesztette, és ahogy kell, másnap reggel megjelent a lapban.
Azon másnap reggel megyek befelé a szerkesztőségbe, de nem a megszokott utamon, nehogy a sétálóutcán összefussak a kávézó művész úrral, úgyhogy a Dóm tér árkádjai alatt lopakodtam a Tisza-part felé. Egyszer csak hallom, hogy nem is oly távol, felém üvölt összetéveszthetetlen hangján a blúzénekes, s míg egyik kezével husángos mankójára támaszkodik, másik kezében a reggeli lapot lobogtatja. Nem baj, gondoltam, megkapom, ami nekem jár, mert megérdemlem. Ilyen helyzetbe nem kerülök soha többet, két kézzel jegyzetelek, három magnót kapcsolok be egyszerre, és szolgai módon lábbal tiporom a személyiségemet.
Már a blúzénekes előtt álltam, a szemembe nézett. Te, mondta, és itt tartott egy rövidebb óráig tartó szünetet, az újsággal együtt a vállamra tette a kezét. Te, folytatta, ez kurva jó.
Szóval, ezért süvítenek a fejem fölött a vadászgépek? Tudom, nagyot hibáztam, de végül jól sült el, mondom a feleségemnek, aki addigra szintén a vadászgépeket hallgatta.
Ahogy kinéztem az utca felé az ablakon, szikrázó lángcsóvákat láttam. A hó fölerősítette a fényeket. A falhoz lapultam, és elindultam az utcai ablak felé. Az ablakok jól szigeteltek, a süvítő hang a nyitva hagyott kéménynyíláson át hatolt a házba, betöltötte a sötét teret.
Már pontosan láttam: a lángcsóvák az út mellett csaptak föl. Körülötte a hó méterekre elolvadt. Középen hatalmas fehér test, mozdulatlanul.
Visszamentem a hálószobába, és leültem az ágyra.
Na, mi van, vadászgép?
Sajnos nem, mondtam. Annál rosszabb.
Mi?
Disznót pörzsölnek az út szélén.
*
A nyomok, a kiégett fű, a korom hetekig meglátszott. És az égett szőr szagát is éreztem. De kicsit bántotta az önérzetemet, hogy megint nem sikerült olyat írnom, hogy rám küldjenek legalább egy rohadt vadászgépet.
------------------------
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
